Mondják, ismét nyakunkon a hetvenes évek. Pedig jószerivel még a nosztalgikus hatvanasokon sem léptünk túl. Skizofrén és paranoid egyszerre ez a kor, nem véletlenül érezzük, hogy mások élik az életünk és mi éljük a másokét. Van azért abban valami sorsszerű, hogy ez a három idősík ilyen szépen egymásra tolódott. Ugyanaz a reménnyel vegyes rezignáltság, a nagy pofonok utáni bizakodás, mikor változatlanul szépnek hisszük magunkat, pedig rég nem vagyunk ártatlanok.

Don Byron klarinétos és zeneszerző nemrég időutazásra invitált bennünket. Ezen a területen járatos, négy éve a híres klezmermuzsikus és parodista, Mickey Katz zenei világában merült alá, bele az ötvenes évekbe, és próbálta meg azt érthetővé tenni a számunkra. Most a harmincas évek az úti cél, John Kirby, Raymond Scott és a pályakezdő Duke Ellington kissé feledésbe merült érája.

A lemezen megidézett darabok több szempontból is klasszikusak. Egyrészt azzá tette őket az idő, másrészt szerkezetükben erősen kötődnek a klasszikus zenéhez, a kompozíciók szigorú természetéhez. Byron óvatosan közelít, társaival nem próbálja mindenáron új köntösbe bújtatni a régi melódiákat, de nem is játssza el egy az egyben. Nem szidoloz, nem törölgeti a port, hanem remek érzékkel, csillogóan szellemes előadással újrateremti azt. Alapjában optimista, de esetenként kifejezetten ironikus hangvétellel. Ellington kompozíciói meghökkentően hatásosak, Kirby szerzeményei minden intellektuális jazzt játszó kisegyüttes számára kötelező gyakorlatok, Raymond Scott muzsikája pedig a fehérek világa, a szving hűvösebb oldala, Dave Brubeck intelektuális muzsikája felé félúton.

Nemcsak Byron invitál azonban időutazásra minket, ezt teszi Robert Altman is új filmjében, a Kansas Cityben, melynek sűrítménye lemezen is elérhető. A kor egyezik, a helyszín Missouri állam fővárosa, füstös lebujok, feslett bárok, átdorbézolt éjszakák, testközelibb hangvétel. Akkor, arrafelé minden valamire való városban feszített egy zenekar, Alphonso Trenté Dallasban, Lloyd Hunteré Omahában, Don Alberté és Troy Floydé San Antonióban, Walter Page-é Oklahoma Cityben. A korabeli krónikák szerint a legjobb azonban Kansas Cityé volt, itt működött Bennie Moten zenekara, melyben a főnök 1935-ös rejtélyes halála után Count Basie vette át az irányítást.

Altman semmit sem bízott a véletlenre, a közreműködő zenészek névsora igazán impozáns. Napjaink jazz-zenéjének huszonegy élvonalbeli muzsikusát trombitálta össze erre az alkalomra, köztük Ron Cartert, Joshua Redmant, Cyrus Chestnutot, Craig Handyt, Russell Malone-t és Don Byront. Maga a film kevésbé átütő erejű, de benne a jazznek szaga van. Homályba fojtott vágyak és indulatok, fülledt levegő és erotika, szvinges lüktetés, sűrűn, vérbően, feketén előadva.