A legtöbben csak így ismerik. Koncertjein mezítláb lép fel, állítólag szolidaritásból a honfitársakkal, akiket maga mögött hagyott. Európában kétségkívül a legismertebb zöld-foki énekesnő, a franciák különösen kedvelik, ott már vagy a hetedik lemeze jelenik meg. A Cabo Verde viszont az első, amely hazánkba hivatalosan eljutott.
Cesária Evora a morna dívája, azé a zenei stílusé, mely a zöld-fokiak számára ugyanaz, mint az argentinoknak a tangó vagy a mexikóiaknak a corrido. Afféle nemzeti dalforma, erős karakterrel és nagy hagyományokkal, minden valamire való helyi banda számára kötelező gyakorlat. Eredete ma is vita tárgya, van, aki a portugál matrózok balladáiból eredezteti, van, aki brazil importnak tartja, az igazság nyilván valahol félúton. A koordinátákat mindenképpen megadja a földrajzi fekvés, a Brazília-Portugália-Nyugat-Afrika háromszög.
Hősnőnk a jelentős mornakomponista, Francisco Xavier de Cruz - ismertebb nevén B. Leza - unokahúga, a nagybácsi szerzeményei rendre felbukkannak a lemezein, igaz, a mostani ebből a szempontból kivétel. Szülővárosa, Mindelo bárjaiban kezdte, húszévesen már a helyi adók üdvöskéje, mégis akkor lett nemzetközileg ismert, amikor negyvenes évei derekán Párizsba ment és rögzítette a Distino di Belita című albumát. A siker ettől kezdve megállíthatatlan, a world music listák gyakori vendége, talán ennek is köszönhető, hogy legújabb munkáját a BMG behozta.
A Zöld-foki Köztársaság a reménytelenség szigete. A lakosság kétharmada az elmúlt száz év során szép lassan elvándorolt, főként az USA-ba, Portugáliába és Franciaországba. Az elvágyódás és a melankólia arrafelé életforma. Nem csoda, általános a szegénység, halban, sóban, banánban bőség, minden másban hiány és behozatal.
Évora is megjárta a hadak útját, háromszor ment férjhez, kétszer elvált, jelenleg egyedül él, és a hírek szerint nem veti meg a whiskyt. Lassan ötvenhat éves, nincsenek illúziói és sztárallűrjei sem. Barátokról, szerelmekről és vágyakról énekel, melankólikusan és melegen. Nosztalgikus felhangoktól sem mentesen.