A Vágtázó Halottkémek nem lankadnak. Néha meg-megállnak, kicsit körülnéznek, beszívják a táj illatát, majd megrántják a gyeplőt, és újra vágtába kezdenek. Teszik ezt két évtizede, szimpatikus vehemenciával, tiszteletre méltó elszántsággal, kevés anyagi és kellő erkölcsi sikerrel. Nemzetközi szinten komolyan jegyzik őket, hazájuk médiájában mégsem igazi próféták.

Hat éve nem jártak stúdióban, de ha már nemrég megtették, le sem álltak addig, amíg harmincöt szám kész nem lett, és ebből tizenhét fért rá új koncepciózus CD-re. Ez az éden visszahódítására tett első zenei kísérlet, a második részt egy éven belül ígérik, és könnyen lehet, addig folytatják, amíg teljesen vissza nem hódítják. Örökké aktuális téma és örökké hiú álom, de amíg inspirál, energiával tölthet el.

Középpontban ezúttal is a kozmikus erő, a világösztön, Grandpierre Attila életművének talán legfontosabb eleme, amely szerinte minden emberben jelen van és amelyen a természetes kozmikus emberi élet alapul. Az eltévelyedett nyugati civilizáció és a hozzá kapcsolódó társadalmi tudat teljesen háttérbe szorította ezt a világösztönt, hogy egy természetidegen elveket is tartalmazó normarendszert kényszerítsen az emberekre. Grandpierre szerint tudatos énünket sikerült szembefordítani kozmikus énünkkel, elszakítva ezzel saját belső világunktól és a kozmosztól. Az elszakadás, a manipuláció következményeként gyakran érezzük úgy, hogy nem azt csináljuk, amit valójában szeretnénk, és hogy nagyságrendekkel a képességeink alatt teljesítünk. A VHK a kapcsolat újrateremtésén fáradozik, ehhez a legrövidebb út megérzésük szerint a zenén és a "magasra vivő megtáltosodáson" keresztül vezet.

Aki már hallotta a VHK-t, tudja, mire számíthat, aki nem, annak feltétlenül ki kell próbálnia. Letaglózó erejű, felvillanyozó szenvedélyű, nyakas zene. Vad, mély és reményekkel teli. Teljességgel unikális. Elmondták már mindennek, az eddigi legpontosabb megközelítés egy 1992-es német fanzine-ben olvasható: sámánisztikus etnopunk.

Az Éden visszahódítása újabb korszak a VHK történetében: friss erők érkeztek a csapatba, és a korábbinál lényegesen szélesebb zenei skálán mozognak. Magyar, török és görög népzenei elemeket és számtalan akusztikus hangszert alkalmaznak, illetve olyan vendégeket fogadnak, mint a bőgős Lőrinszky Attila, a hegedűs Irtl Melinda, a citerás Bólya Mátyás, valamint a teljes Téka zenekar. Különösen ez utóbbiak jelenléte reveláció erejű, régi magyar táncot szólaltatnak meg a VHK-tagjaival, szilajul, se látva, se hallva, csak befelé figyelve.

Az új elemek bevonása persze nem jelenti azt, hogy Grandpierre Attiláék feladták volna egykori elveiket és alkotási módszereiket, inkább csak tágult a horizont és a pupilla. Esze- és fékeveszett vágtázásaik követhető galoppá szelídültek, szabad szárnyalásaik, senkit és semmit figyelembe nem vevő vehemenciájuk többeket érinthet meg. Persze beléjük lehet kötni, hogy egyes dalok hosszabbak a kelleténél, hogy a gitárok nem mindig úgy szólnak, ahogy szeretnénk, hogy a hangmérnök nem állt folyamatosan Grandpierrék oldalán, de az összkép meggyőző. A belső sugallatok és a belső látás most is a fő hajtóerő, elvakultak és megvilágosodottak, hirdetik a lélek lebírhatatlan hatalmát.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Grandpierre Attila - Az elveszett kozmikus világrend >> - interjú, 2004. július

Grandpierre Attila - A nap élő természete >> - interjú, 2002. augusztus

Éden, hódítás, vágta >> - cikk, 1998. szeptember

Grandpierre Attila - A kérdés a mai napra eldöntetett >> - interjú, 1998. szeptember

Megújuló Halottkép-galopp >> - cikk, 1997. április