Már megint egy maszkulin hölgy. A neve Paula Cole, egy poros massachusettsi városkából jött, meglehetősen nagy vehemenciávál. Szimpatikus a családi háttér: festő mama, zenész papa, mindketten műkedvelők, akik, ha zenére vágytak, nem a rádió gombját tekergették, hanem leültek a zongora mellé, esetleg gitárt ragadtak, és játszottak a maguk örömére. Lányukat beíratták a legjobb jazzakadémiára, a bostoni Berklee School Of Musicra, hátha ragad rá valami, és nem is tévedtek. Paula megtanulta a technikát, hogyan uralja a zongorát, a klarinétot és a hangszálakat, a jazz viszont nem vonzotta, inkább a popzenében keresi a helyét és kenyerét.

This Fire című, Európában néhány hete megjelent második munkája lényegesen érettebb 1994-es bemutatkozásánál. Ezen a minden tekintetben változatos albumon nemcsak fizikailag, lelkileg is lemeztelenedett. Ott van rajta persze a tengerentúlon azóta felkapott Where Have All The Cowboys Gone, de ha ebből indulunk ki, könnyen zátonyra futhatunk. A lemezt indító Tiger stiláris töredezettsége vagy a Throwing Stones és a Mississippi ritmikus és érzelmi hullámzása fárosznak lényegesen jobb és hitelesebb. Van rajta egy sztárvendég, Peter Gabriel, a Hush Hush Hush című dalban segít be egykori vokalistájának, mi maradjunk annyiban, nem ez az album fénypontja.

"A zene olyan, mint egy utazás, mely egészen a folyóhoz visz" - nyilatkozta Paula nemrég. Hogy miért éppen oda, nem derült ki, de az utazás ténykérdés, szerek nélkül is átélhető, ha szánunk rá bő ötven zavarmentes percet. Tudom, ez a mai világban nem könnyű, de talán érdemes. (Paula Cole: This Fire, Warner, 1996)