A SzaMaBa az úgynevezett etno- vagy világzene elkötelezett hazai formációja. A Szabó Sándor, Major Balázs és Bagi László által 1982-ben alapított kamarazenekar viszont ma már többet jelent három muzsikus együttes játékánál; egyfajta kísérletező kedvű, kreatív és interaktív zenélési mód, számos vendégművésszel, szellemi-zenei rokonnal. Új albumukon (Opus Magnum) szintén több barát és szellemi padtárs szólal meg: Lantos Zoltán, Grencsó István, Dresch Mihály, Sípos Csaba és végül egy kakukktojás, Lajkó Félix, a tehetséges újvidéki hegedűs.

A SzaMaBa többszörösen hátrányos helyzetű zenekar a honi jazzéletben. Szabó Törökszentmiklósról származik, jelenleg Vácott él, Major Mezőtúrról, Bagi pedig Jászladányból jár el a próbákra, fellépéseik színvonalas technikát igényelnek, arról nem is beszélve, hogy a mennyiség helyett kezdettől fogva a minőségre és a mélységre helyezik a hangsúlyt. A nyolcvanas években monopol helyzetben lévő Hungaroton nem is tartotta nagylemezre érdemesnek őket, a szűk körön kívül álltak és dolgoztak, igaz, nem is tettek egy lépést sem a centrum felé. Az angol Leo Records egyik producere azonban - a legenda szerint - egy szemetes kosárban figyelt fel demokazettájukra, és annyira belelkesült, hogy mindjárt kiadta. A rendszerváltás után aztán lehetőség nyílt a magánkiadásra, Szabóék éltek is vele, és úgy tűnik, sikerül önfenntartónak maradni. (A Pannon Jazz egyébként tervez tőlük egy koncertlemezt, s érdekes módon ez lenne az egyetlen olyan kiadvány, amely tényleg hűen őrzi a klasszikus, trió felállású SzaMaBát.)

Mint a szabad zene minden hazai elkötelezettjére, Szabó Sándorra is hatott Szabados György szellemisége és kreatív munkássága. Az ő ideálja is egy időkön túli, ősi forrásokból táplálkozó komplex zeneiség, vagy ahogy ő fogalmazza, a hangok és a csend közös természetében rejlő üzenet. Ebben a zenében elég sok a keleti, főként az arab és az indiai elem, mindez azonban a saját szűrőn átengedve, mindenfajta klasszicizálástól mentesen. Az Opus Magnumon - akárcsak az 1995-ös Anima című lemezen - Szabóék egy még szabadabb muzsika felé vették az irányt, és ebben remek partnernek bizonyultak Grencsó, Dresch, Lantos és a többiek. A szólók és az együttes játék arányának ritkán hallható harmóniája, a teljes egészében improvizatív, mégis a megkomponáltság érzetét keltő darabok, a zenei és szellemi párbeszédek egy belülről jövő, tiszta, bennük zajló fúzió eredménye. Mint ahogy a CD kísérőfüzetében rámutatnak, ez a zene olyan akar lenni, mint ők maguk: néhol szenvedélyes, határozott, felszabadult, játékos vagy groteszk, máshol esendő, melankóliába forduló, mélyen gondolati és mindig hittel teli.

Maga a hangfelvétel is különleges, hiszen olyan körülmények között és olyan koncepcióval készül, ami eléggé kívül esik a hétköznapi zenegyártás fogalomkörén. A SzaMaBa kezdettől fogva két mikrofonos, audiofil felvételeket készít, nincs stúdióberendezés, nincs keverő, nincsenek hangmérnökök, csak egy akusztikailag jól eltalált helyszín, korábban a szenttamási kastély lovagterme, jelenleg pedig a váci görög templom. Szabó Sándor egyébként általában maga tervezi a hangszereit, s bár a híres gitárvina el nem veszett, de időközben átalakult, mindig van egy-egy olyan gitár, amelynek megszólalása kelet felé mutat. Bund nélküliek, tehát szabadon lehet intonálni rajtuk, akárcsak a szaródon vagy az arab lanton. Eredeti keleti hangszereket Szabó nem használ, hiszen, mint mondja, ő alapvetően gitáros, és az elmúlt húsz évben kifinomult technikájáról nem akar és nem is lenne szabad lemondania.

Mint minden minőségi zenét játszó jazz-zenekar, manapság a SzaMaBa is egyre kevesebbet lép fel, hiszen haknit nem vállalnak, ez a zene viszont nem él meg egy olyan klubban, ahol közben esznek, isznak és beszélgetnek. Ennek ellenére teszik a dolgukat, hiszen ez számukra olyan mint a szex: az elvonási tünetek az ember egész fiziológiáját beárnyékolják. Szabó mostanában egyre több szólóestet is tart, részben azért, mert rentábilisabb, főként viszont azért, mert úgy érzi, az elmúlt öt év túlságosan a SzaMaBa érdekében zajlott és jó lenne már egy kicsit magával is törődnie. Negyvenegy éves, nincs egyetlen szólóalbuma sem, pedig lenne mit rájátszania. Az elkövetkező hónapokat mindenesetre arra szeretné fordítani, hogy a már régen megkomponált, technikailag gyakran nehéz szólódarabjait rendesen begyakorolja és felvegye, hogy aztán az eredményt, ha minden és mindenki úgy akarja, kora nyáron a nagyközönség elé tárhassa.