Ami a jazznek Jaco Pastorious, az a rockzenének Les Claypool. Két univerzális és kissé túlérzékeny zseni, hangszerük, a basszusgitár biztos kezű virtuózai és korszakos megújítói. Pastorious nem bírt e földi léttel, és a kábítószer áldozata lett, Claypool viszont köszöni szépen, jól van, időközben apa lett, szakállat, bajszot és egy kis pocakot növesztett, az év végén pedig önálló nagylemezzel jelentkezett.
Az áltehetségek és műanyag középszerek torokszorító dömpingjében ezt az albumot nem szabad nem észrevenni. Még akkor sem, ha rajta hősünk lényegesen tágabb teret engedett az energia kiáramlásának. Zenekarában, a jelenleg tetszhalott Primusban társaival szónikus tornamutatványok, zenei grimaszok és torz vigyorok egész sorozatát mutatta be, sok-sok humorral, ötlettel és leleménnyel. Zenéjüket a leginkább jazzpunknak nevezhenénk: sűrű, tömött, már-már szaga van.
A Szent Makrélák újdonsült baráti társaságában viszont Claypool ehhez képest levegős, a köz számára is emészthető rockzenét játszik, némi rhythm and bluesos és funkys beütéssel. A szövegek változatlanul erősek, benne balekok és örök vesztesek, amolyan mindennapos történetek. Negyvennyolc percben, szimpatikus terjedelemben, és valóban nincs túlbeszélve. A Primusban megszokott feszes basszusgitárjátéka ezúttal feloldódik a dallamokban, illetve az albumot többé-kevésbé végig jellemző lebegésben, de ez egyáltalán nem baj. Hiszen még a legnemesebb anyagból készült rúgó is elpattan, ha időnként nem lazítanak egyet rajta. (Les Claypool and the Holy Mackerel: Highball with the Devil, Interscope/BMG, 1996)