"A nagyanyámnak nyugodtan mutogathatnám a punkokat - vonta meg a vállát a múltkor a Körút és Baross utca sarkán Tátrai Tibor. - Mint ahogy a nagyanyámat is nyugodtan mutogathatnám a punkoknak. Egyikük sem értené, miről beszél a másik."

Tátraival az élet mondatta ezeket a szavakat, de az élet, tudjuk, képes, és rácáfol erre. Nemrég meg is tette, méghozzá jó vaskosan: az egyik legismertebb független posztpunk kiadó, az Epitaph elkezdett fogatlan fekete blueszenéket terjeszteni. Hogy mi vitte rá erre őket, az isten tudja, de nyilván nem véletlen, hogy a kiadó vezetői e szakállasan is örökérvényű műfaj talán legnyersebb és legkopottasabb vonulata mellett tették le a voksukat.

A Mississippi-mente kétségkívül Amerika egyik legszegényebb területe. Délen, a delta-vidéken legalább hullámzik a gyapot, meg a kukorica, hallgassuk csak meg Big Joe Williamset, Jimmy Brownt és a többieket. Északon azonban minden csupa hegy, szikla meg rengeteg. Másképp szól erre a blues, mások az érzések, más a reménytelenség.

A Mississippi hegyvidék zenéje alapvetően gitárzene, művelői játék közben gyakorta használnak üveg vagy fém slide-ot. Intenzív ritmikájú, egyszerű szerkezetű, repetitív jellegű muzsika ez, mégis rendkívül hipnotikus és erőteljes megszólalású. A helyi dalnok prototípusa Fred McDowell, aki még a deltavidéki és chicagói dominanciájú nemzetközi bluesvilágban is ki tudott emelkedni. McDowell sokáig érdemi követő nélkül maradt, több évztizede megürült helyét most viszont, úgy tűnik, az egykori szomszéd, R. L. Burnside kezdi betölteni.

A valódi fekete blueszenész kérges kezű és tekintetű, valamint minimum ötven éves. Mindent megélt, plusz ami a génjeiben van. Burnside szintén erősen benne a korban, nehéz olyan képesítést nem igénylő munkát találni, amit ő ne végzett volna. Jelenleg a második asszonyt nyúzza, körülötte tizenkét gyerek. A hatvanas évek közepén lépett a zenei pályára, számtalan lemezen működött közre, a legismertebb az Arhoolie-nál megjelent Blow My Blues Away. Játszott sokfelé, még Európában is fellépett, ennek ellenére képtelen kizárólag zenélésből fenntartani saját magát és népes családját.

Illetve csak volt képtelen, hála két helyi megszállottnak, Mathew Johnsonnak és Peter Lee-nak, akik a kilencvenes évek elején  a fejükbe vették, hogy nem hagyják szunnyadni az örökséget. Fat Possum (Kövér Oposszum) néven kiadót alapítottak, Burnside mellett a szintén veterán Junior Kimbrough-val - mint a cég két legfőbb artistájával - szerződést kötöttek, és állítólag négyszáz dollárnyi egyetemi kölcsönből megjelentették első kiadványukat (Burnside and the Sound Machine: Bad Luck City). Majd újabb pénzeket szereztek és újabb lemezeket adtak ki, egyet Kimbrough-tól (All night long), egyet John Westontól (So Doggone Blue), egyet Dave Malone-tól (I Got The Dog In Me), és egy újabbat Burnside-tól (Too Bad Jim).

De hiába a hiteles megszólalás, a lelkendező kritikák és a szomszédok szeretete, beütött a krach. Már éppen ásták a gödröt, amikor ismét rájuk mosolygott a szerencse, ezúttal az amerikai Capricorn és az európai Epitaph képében. E két cég vállalta a kiadványok nemzeközi terjesztését, ami a gyakorlatban annyit tett, hogy új borítóval ismét kiadták a Fat Possum lemezeit, cserébe az eladott példányok után royaltyt fizettek, valamint stúdiók biztosításával segítették a további felvételeket. Ennek köszönhetően láthatott napvilágot 1997-ben több friss kiadvány, többek között újabb opuszok Burnside-tól (Mr. Wizard) és Kimbrough-tól (Most Things Haven't Worked Out).

Ezek az albumok biztosan nem lesznek hifista tesztlemezek.  Se kasszasikerek. Túlontúl nyersek, zajosak, lábszagúak. Maga az élet, nem annak illúziója. Nehéz levegőjű, szűk terű produkció, melyben a hangkép nincs manipulálva. A dalok többsége saját szerzemény, mégis ismerős, nehéz is lenne e roppant szűk eszköztárú zenében írni valódi új dallamokat. A bluesban azonban nem a copyright a lényeg. Hanem az előadó maga.