A történet huszonkét évvel ezelőtt állítólag így kezdődött: Gonda János, a jazztanszak vezetője intett a következő felvételizőnek, majd fáradtan lehunyta szemét. És egy pillanatra azt hitte, álmodik: Oscar Petersont, a jazz-zongora virtuózát vélte hallani, de amikor felnézett, a zongora mögött csak egy tizennégy éves monori diákot látott. S Pleszkán Frigyes neve mellé húsz évvel ezelőtt a legenda szerint odakerült a kettős felkiáltójel.

Pár évvel később Gonda a következőket írja jellemzésként a Monorról hetenként bejáró növendékről: „Szorgalma, a műfaj iránti alázata és a játékában megnyilvánuló belső parancsnak engedelmeskedő fegyelme, egyaránt ritkaságszámba megy. Széles spektrumon zongorázik: a rocktól a hagyományos jazzig mindenre fogékony és mindenben otthonos. Abszolút hallása van. Zenei memóriája kitűnő. Egyszer hallott lemez anyagát pontosan le tudja játszani. Technikailag megoldhatatlan feladatot - ha kissé hihetetlenül hangzik is - jóformán nem ismer.”

Pleszkán tehát csodagyerekként indult, tehetsége bármilyen sikerre feljogosíthatta volna, de mivel a Kárpát-medence közepén született, ez önmagában kevésnek bizonyult. Ő sem tartozott a nyolcvanas évek jazzéletét jelentősen befolyásoló Kiss Imre kegyeltjei közé, 1985-ben ugyan Gonda Jánossal és Kruza Richárddal közösen Keyboard Music címmel lemezt készített, de aztán, belefáradva a lehetetlen körülményekbe, Nyugatnak ment és elmerült a vendéglátóiparba.

Sokáig nem hallottunk felőle, mígnem két éve ősszel Murányi György meghívta Blueseum című műsorába vendégnek, majd felkérte, hogy játsszon rá élőben az éppen forgó bluesmuzsikára. A kísérlet olyan sikeres lett, hogy azonnal álmodozni kezdtek, Asztalos Domonkos személyében kiadót találtak, a Stereo Shop a terjesztést vállalta, és előbbivel néhány hónappal később aláírtak egy öt évre szóló menedzselési és kiadói szerződést. Ennek eredményeként látott tavaly nyáron napvilágot Pleszkán Fingerprints (Ujjlenyomatok) című albuma, melyen tíz, felerészben saját kompozíció hallható. A mű meglehetősen sokszínű, műfaját tekintve is heterogén, Pleszkán virtuozitása ismét könnyedén tetten érhető, bár mintha túlságosan is a technikai bravúrok dominálnának rajta; időnként az az érzése az embernek, hogy kevesebb hang több lenne, s néha bizony hiányzik belőle a kellő drámai érzék.

Az album zenei anyagát a nagyközönségnek Peszkán először a debreceni jazzfesztiválon mutatta be, majd néhány héttel később a Fővárosi Művelődési Házban azt is meghallhattuk, hogy a továbbiakban vélhetően merre visznek útjai. Még mielőtt azonban megszoktuk volna Pleszkán újbóli jelenlétét a hazai zenei életben, visszament Nyugatra, hogy egy korábban vállalt kötelezettségének eleget tegyen. 1996 márciusában jött ismét haza, de csak egyetlen szűk esztendőre, s a megélhetés januártól ismét a svájci vendéglátóiparba szólítja. Egy tavaszi koncert-körút és egy album maradt ezúttal utána, melyek közül különösen ez utóbbi becses. A Second Step (Második lépés) valóban előrelépés, a csillogó felszín alatt a mélység is kivehető, lényegesen több benne az invenció és egészségesebb szinten marad a virtuózitás.

Pleszkán Frigyes idén ünnepelte harminchetedik születésnapját. Talán az utolsó pillanat ahhoz, hogy egy ügyes impresszárió megakadályozza elkallódását, tehetségének aprópénzre váltását. Ha most nem nyúlnak a hóna alá, holnap lehet, hogy késő - vendéglátózásból egy idő után ugyanis szellemi értelemben nincs visszaút. Még egy Pleszkán Frigyesnek sem.