Van abban valami tiszteletre méltó, ahogy Pakson Gárdai Györgyék küzdenek az ellenszelekkel. Ahogy négy éve lankadatlan igyekezettel próbálják életben tartani a hagyományt: a Paski Nemzetközi Blues, Jazz, Rock és Gasztronómiai Fesztivált. És ahogy minden alkalommal vért és verejtéket nem kímélve CD-n is megjelentetik a immár háromnapos seregszemle zenei esszenciáját, nagyban hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy Paks nevének hallatán mostanában nem csak az atom jut az eszünkbe.

Ripoff Raskolnikov - fotó: Keserü Ágnes

Tisztában vannak ezzel a város elöljárói is, ezért a zenészek, a zenebarátok, a vállalkozók, a kultúrával hivatásszerűen foglalkozók mellett az önkormányzat kezdetektől támogatja a kezdeményezést, a polgármester pedig évről évre egyre jobban dagadó mellel nyitja meg a programsorozatot. Idén ezt a leghosszabb napon, június 21-én tette meg, s két nappal később a szervezőkkel együtt ismét elégedetten dőlhetett hátra a karosszékben: egy hangyányival megint sikerült jobbat összehozni a tavalyinál. Nem csak a programok sokszínűségére nem lehetett panasz, de a haspártiak is megtalálták számításaikat, hiszen az örökös halászléfőző bajnok, Farkas „Sobri” József bemutatója és a megszokott halételek mellett - közkívánatra! - idén az egyéb, bográcsban és szabad tűzön készíthető ételek mestereinek versenyét is megcsodálhattuk, illetve megízlelhettük, az adonyi Autós Tanya szakácsai pedig kóstolással és vásárlással egybekötött birkasütést rendeztek. És akkor még nem beszéltünk a hordószám hidegen izzadó nedükről, valamint a helyi borkülönlegességekről.

Ez azonban a múlt - reméljük, a jövő is -, most viszont térjünk vissza a jelenbe: a hét végén Pakson, a Prelátus Kúrián gasztronómiai ínyencségek kíséretében mutatták be az idei fesztivál korongra préselt esszenciáját, ezúttal nem egy, hanem két CD-lemezen. Külön egy bluesrock, külön egy jazzrock szonikus tabló.

A jazzrock album a gyengébb, főként szerkesztési szempontból, essünk hát elsőként túl rajta. A korábbi évek kedvező fogadtatására tekintettel az idei fesztiválon kiemelt eseményként kezelték a jam sessiont - magyarul örömzenét -, amikor a muzsikusok a pillanat hevének és hangulatának engedve variálgatnak egy-egy zenei témára. Hosszabb-rövidebb ideig tartó zenei párbeszéd, intenzív és interaktív együttlét ez, melyben a szereplők időről időre változhatnak, így újabb és újabb izgalmas találkozások születhetnek és halhatnak el, de a pulzáció és a spontaneitás mindvégig kitapintható. Most azonban Berki Tamás, a Besenyő Brass és a Muckshow együttes részvételével külön Jam Session Band alakult, állandó felállással, kiszámított programmal. Jó zenészek, jól is játszanak, lebeg a program, ahogy kell, érződik a jókedv, csak nem értem, miért hívják ezt jam sessionnek.

Berkiék mindenesetre kilenc kompozíció erejéig vannak jelen a lemezen, melyet Pleszkán Frigyes együttese, valamint a Babos-Pege-Kőszegi trió egy-egy lassú bluesa egészít ki. Mindkettő mívesen megformált, érzéssel előadott kompozíció, visszafogott, intim hangulatot tükröz, viszont mindkettő azonos hangnemű (C-dúr) és közel megegyező tempójú, így nem hogy erősítenék, inkább gyengítik egymást.

Lényegesen színesebb és jobban megszerkesztett azonban a blues-rock album, mely részben a rajta szereplő 15 együttes, illetve szólista, részben Nemes Nagy Péter érdeme. Sok feldolgozás található ugyan rajta, de ez már csak a műfaj egyik sajátossága, hiszen a standardek jelentősége a bluesban majdnem akkora, mint a jazzben.

Nehéz itt zenekarokat külön kiemelni, Török Ádám, Ferenczi György, Takáts Tamás, a szlovák Peter Lipa és társai hozzák a maguk megszokott formáját, Deák Bill Gyula végre elmozdult Kőbányáról, és alig három éve írt dalt énekel. A tízéves Palermo Boogie Gang ezúttal sem hibázik, a nevével ellentétben osztrák Ripoff Raskolnikovot továbbra sem hagyta el a blues, Wesely Ernő és Almási Andrienne duettje és az általuk előadott Ray Charles-dal pedig megkapóan szép és bájos. A lemezen szereplő fiatal zenekarok - Paid Holyday, Dr. Valter & the Lawbreakers, PMD Blues Band - is remekül megállták a helyüket. Egyedül az évek óta erőltetett Jimi Hendrix-emlékzenekart nem értem, miért jó nekik az, ha egy fantasztikus életművet folyamatosan amortizálnak. Tátrai Tiborék zseniális muzsikusok, más ember bőrébe mégsem bújhatnak, nem is állna jól nekik, meg egyébként sem ez a dolguk. Vagy legalább valamiféle sajátos megközelítéssel próbálkoznának....

Mindent egybevetve azonban az eredménnyel elégedettek lehetünk.  E két kiadvány tényleg kellemes és maradandó emlék lehet mindazoknak, akik résztvevői lehettek az eseményeknek, akik vendégei voltak a város önkormányzatának és a támogatóknak. S most sem mondatok mást, mint tavaly ilyenkor: nincs itt kérem mellébeszélés, holmi fogpasztafigyor, a hangulat hitelesen kékben úszik, s ami a legfontosabb, valóban vannak árnyalatai. (Lézer Kft.)

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Mindhalálig Gastroblues >> - cikk, 2011. január

Gárdai Kaktusz György: Paks, blues, halászlé >> - interjú, 2008. július

Bluesbarométer >> - cikk, 2003. január

Bluesos paksi halászlé >> - cikk, 1996. november