1968 a nagy remények és a mérhetetlen csalódások esztendeje volt. A polgári társadalom csíráinak kiépítésére tett kísérlet Prágában, a fogyasztói társadalom modellje elleni diáklázadás Párizsban, majd a mindent elsöprő terror durva bája, Saigon bombázása, Robert Kennedy és a „néger Gandhi”, Martin Luther King meggyilkolása, miközben idehaza kezdetét veszi az új gazdasági mechanizmus és a boltokban egyre több a coca-cola. 1968 a rockzenében, illetve a hozzá kapcsolódó ellenkultúrában is fontos évszám, talán az utolsó ártatlan év, mikor még él a remény, hogy a rock erejével, a béke és szeretet hirdetésével szebbé lehet varázsolni a Földet. Aztán, tudjuk, Altamontban a Pokol Angyalai azzal a bizonyos, sokszor visszajátszott késszúrással egyben egy korszakon is halálos sebet ejtenek.

De ne szaladjunk ennyire előre az időben. 1968 novemberében még életképesnek tűntek az álmok, s Mick Jagger - aki nagy rajongója a mutatványosoknak - elhatározta, hogy egyetlen éjszakára összetrombitálja a Rolling Stones Rock And Roll Cirkuszt. A hatvanas évek beat-, illetve rockzenéjének arculatát meghatározó Beatles és Stones ekkor már két éve nem lépett fel a nyilvánosság előtt, ráadásul a show előtt néhány nappal került a boltokba a két rivális zenekar legújabb és talán legfontosabb nagylemeze, a White Album és a Beggars' Banquet, mindkettő talpig fehér csomagolásban. (Ez azonban nem annyira az ártatlanság jelképe, mint inkább egyfajta tiltakozás az ellen, hogy a lemeztársaságok nem engedélyezték az eredeti, igen naturalista borítók megjelenését.) Jagger egyetlen röpke hét alatt összeszervezte John Lennont, Eric Claptont, Marianne Faithfullt, Taj Mahalt, a Who-t, valamint az akkor még ismeretlen Jethro Tullt, s e különlegesnek ígérkező eseményt film- és hangszalagon egyaránt rögzítették. Mick azonban korántsem volt elégedett saját produkciójával, több terv is született, hogy a Stones szereplését esetleg máshol és máskor újra vennék, de a gitáros Brian Jones 1969. július 3-i halála végképp pontot tett az ügy végére.

Az adásra kész tévéfilm huszonnyolc évig porosodott a BBC archívumában, mígnem egy szép napon minden akadály elhárult napfényre emelése elől, kicsit kipofozták, csillogó szép ruhába csomagolták, és az idei New York-i filmfesztiválon végre a nagyközönség is szem- és fültanúja lehetett annak, hogy mi történt azon a nevezetes december 10-ről 11-re virradó éjszakán. A több mint egy órás show esszenciája pedig időközben VHS-kazettán, lézerlemezen és CD-s is hozzáférhető.

Mick cirkuszigazgatónak eredetileg Brigitte Bardot-t szerette volna megnyerni, de a franciák szexszimbóluma más elfoglaltságaira hivatkozva nem vállalta a fellépést. A látszólag nemi identitászavarral küszködő Jagger így kénytelen volt saját magára ölteni a piros-fehér frakkot, hogy a Gladiátorok indulójára betóduló artistákat, erőművészeket, tűznyelőket, bohócokat és zenészeket valamennyire kordában tartsa. Bár az estet akkor Taj Mahal széles mosolya és dögös rhythm and blues dala nyitotta, szerkesztési okokból a műsorban elsőként a Jethro Tull látható és hallható, élén a viharvert külsejű Ian Andersonnal, aki már ekkor is sokatmondón meresztgeti a szemeit és fújja a fuvoláját, miközben örökösen flamingónak képzeli magát. Őket a londoni modok legismertebb zenekara, a Who követi, a kissé bohókás és zabolátlan Keith Moonnal és az esetenként gitárjával szélmalomharcot vívó Pete Townshenddel, majd a szünetben két öregedő légtornász mutatja be őszülő bájait. A filmen csak ekkor lép a képbe a fekete blues egyik gyöngyszeme, Taj Mahal, két fehér és egy indián muzsikussal az oldalán, Marianne Faithfull fekete szoknyauszályában pedig olyan, mint egy hatalmas orchidea a harmincas évek Berlinjéből. Az est különlegessége a kizárólag erre az alkalomra összeállt Dirty Mac (John Lennon, Eric Clapton, Keith Richards és a Jimi Hendrix Experience dobosa, Mitch Mitchell), melyhez később a korszakos blöffmester Yoko Ono is csatlakozik. A film második felében pedig a Rolling Stones ad elő hat számot, jórészt a már említett Beggars' Banquet című lemezéről.

Ma, kellő távolságban az eseményektől, megállapíthatjuk: Mick Jagger aggodalma alaptalan volt. Bár a Stones produkciója - különösen a többiekéhez képest - valóban hagy némi kívánni valót maga után, dalaikat sosem esztétikai színvonaluk miatt szerettük, sokkal inkább megéltük őket, valahogy úgy, ahogy John Lennon a filmben a Sympathy For The Devil című számot. A Rolling Stones rock and roll cirkusza fontos kordokumentum, mely egy korszak mámoros optimizmusát tükrözi. Azt az kissé eufórikus állapotot, amikor még hihetőnek tűnt, hogy az ezredvég társadalma - minden sokszínűsége ellenére - nem válik menthetetlenül egydimenzióssá.