Tavaly október végének egyik csúszós levelű délutánján Budapest XI. kerületében, a Sztregova utcában, egy lepusztult gyártelep szomszédságában megnyílt a Fonó Budai Zeneház. A művészeteknek cseppet sem kedvező korunkban az új, non-profit szellemű kulturális központ vezetői külső támogatás nélkül igyekeznek otthont teremteni az alternatív - vagy ahogy ők nevezik: párhuzamos - zenei kultúrának. Minden nap lesz élőzene, hirdették, fő profiljuk pedig a különféle etnikumú - magyar, kelet-európai, balkáni, klezmer, ír és afrikai - folklór, a modern jazz, az etno gyökerű kísérleti zene, valamint a kortárs kamarazene bemutatása. És mindez - szűk anyagi lehetőségeik mellett - a legmagasabb színvonalon. Sokan persze erre akkor csak legyintettek, hogy igen, többször próbáltak már ilyet, mégsem maradt életben egyik sem. Azóta eltelt egy év, a Fonó továbbra is él, minden nap vannak koncertek, s a kezdetben hirdetett elvek változatlanok. A közönség pedig egyre növekszik.

Burány Pöcök Béla -fotó: Velledits Éva

A Zeneház sárgás/vöröses tömbje mint egy lámpás világít a nagy kelenföldi éjszakában. Egykor a néhai VSZM garázsa, szociális épülete és öltözője volt, ma a süllyedő, önnön leheletét szívó Budapest menedéke. Mind konkrét, mind átvitt értelemben messze esik a város zajától, mégsem teljesen elérhetetlen. Közepén húzódik egy fal, mint valami archaikus lelet, rajta a világ kultúrájának vizuális lenyomataival. Ez a fal el is választ, mégis átjárható, kissé megfakult, mégis stabil, a ráfestett, különböző kultúrákból merített (életfa)motívumok pedig egyszerre modernek és hagyományőrzők. 

Olyan emberek járnak ide, estéről estére, akik nem hiszik, hogy ha javaik vannak, mindennel rendelkeznek. Akik akkor sem magányosak, ha egyedül vannak. Akik soha sem kívülről, hanem belülről építkeznek, és az onnan feltóduló hangokra figyelnek. S akik tudják azt, amit Antiszthenész jó két és fél évezreddel ezelőtt tudott: „A gazdagság nem vagyon, amit otthon lehet őrizni, mint egy tárgyat, hanem a Lélek állapota”.

A mecénás lételeme

A Fonót hivatalosan 1995. október 20-án nyitották meg, nagy lelkesedéssel, de kicsit kapkodva, úgyhogy a Rova szaxofonkvartett másnapi koncertje után egy hétre be kellett zárni, tovább pofozni, s csak november eleje óta vannak nyitva - gyakorlatilag minden nap. Hiszen, ha már Zeneháznak nevezték el a helyet, akkor ott esténként mindig szólnia kell valaminek. A kulturális központhoz egy CD-bolt is tartozik, ahol a ház profiljába tartozó lemezeket lehet kapni, széles népzenei és igényes jazz-zenei választékkal, viszonylag szorított áron, jóval a belvárosi árszint alatt.

- Ezt a hétszáz négyzetméternyi épületet sikerült a saját elképzeléseink szerint átalakítanunk - magyarázza Lukács József, végzettségét tekintve fizikus, ma elektronikai műszereket gyártó vállalkozó, a Ház megálmodója. - Van egy kétszáz fő befogadására alkalmas előadótermünk, amely elsősorban az akusztikus zenei koncerteknek kedvez. Van olyan nap, amely kihozza magát, sőt van, amelyik nyereséges, de a Ház anyagi értelemben ma is veszteséges. Előbb-utóbb azonban önfinanszírozóvá kellene válnia, hiszen nem függhet örökösen a mi anyagi helyzetünktől.

- Ha valaki vesz húszmillió forintért egy autót, senki sem lepődik meg rajta, ha valaki azonban ezt a pénzt egy ilyen kulturális központ létrehozására költi, azonnal megkérdezik, hogy miért teszi - veszi át a szót Balogh Tibor, a másik házigazda, végzettségét tekintve szintén fizikus, civilben pedig a CLB (Cedit Lising Broker) Kft vezetője - Pedig ez a cselekedet szerintem teljesen normális. Ez a zene, ez a kultúra érdekel, s abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ma már anyagilag is tudom támogatni. Ez a világ számomra nagyon fontos, azt is mondhatnám, hogy a lételemem.

Lukács Józsefék tehát ebben az esetben nem vállalkozók, sokkal inkább mecénások. A Budai Zeneház álmának valóra váltásához szükséges pénzt formailag hitelbe adták, melyet azonban vissza nem várnak, a kiadásokat a Ház viszont költségként elszámolhatja. Az elkövetkező öt évben így a Fonó vélhetően egyetlen  fillér adót nem lesz köteles fizetni, hiszen az esetleges nyereséget azonnal visszaforgatják. Ez az üzleti konstrukció tulajdonképpen nem más, mint a régóta esedékes nonprofit törvény eseti és gyakorlati alkalmazása.

Dokumentálás és kiadás    

- Elsősorban a saját ízlésem alapján döntök, illetve, ha az adott előadót nem ismerem, kikérem a kollégák véleményét - árulja el a szervezés titkait Krulik Zoltán művészeti vezető, akit a legtöbben a kísérletező kedvű Makám együttes vezetőjeként ismerhetnek. - Elég gyakran járok koncertekre, hetente többször is, emellett rengeteg kazettát hallgatok meg. A már ismert „öregek” mellett elsősorban olyan tehetséges fiatal zenekaroknak szeretnénk itt bemutatkozási lehetőséget biztosítani, akik valamilyen szinten egyéni utat járnak.

A programokon elsősorban az akusztika a rendező elv. Rockot, popot Krulik Zoltánék nem nagyon hoznak, nem is élne meg itt, meg egyébként is, mindenhol van. Kezdetben nagyjából fele-fel arányban osztozott a helyen a jazz és a népzene, illetve volt egy napja a kortárs zenének. Tavasszal azonban inkább koncepciózus hetekkel próbálkoztak, amelyek általában műfaj, hangszer, nemzet vagy egy adott formáció köré szerveződtek, de mivel ezek a speciális hetek csak részben jöttek be, néhány hónapja ismét viszonylag szabadon követik egymást a programok. Mondhatnánk úgy is, ahogy az élet hozza. Az egyetlen biztos pont: hetente egy alkalommal magyar táncház várja az ide érkezőket, melyeken az Ökrös és a Tükrös együttes felváltva húzza a talpalávalót.

A Fonónak - a létén túl - talán a legnagyobb érdeme, hogy az ott zajló koncerteket, zenei és szellemi folyamatokat legalább hangszalagon rendszeresen dokumentálják. A felvételek egy részét, amennyire pénzügyi lehetőségeik engedik, CD-n is megjelentetik, s a tervek szerint jó fél év múlva a Ház profi stúdióként is működhetne. Így nem csak nagyobb, 500-600 példányban adhatnák ki a műveket, hanem egyéni kérésre bármelyik koncertfelvételt sorszámmal CD-re írhatnák, ezáltal bizonyos rétegzenéket is elérhetővé téve bárki számára. A „hagyományos” kiadványok közül eddig három lemez - Szabados György: Elfelejtett énekek, Csík Zenekar: Boldog szomorú dal és Szerényi-Kóta: Túl a Tiszán című albuma - jelent meg, de már ebben a hónapban kapható lesz Dresch Mihály, valamint a felvidéki Ghymes együttes két új anyaga.

Párhuzamos zenék

Az idei Budapesti Őszi Fesztivál gazdag programjából természetesen a Fonó is kivette a részét. A hétvégén esedékes kísérletező rockzenei fesztivál, a Hungaro Carrot mellett a múlt héten hazai és külföldi formáció részvételével rendezték meg a Párhuzamos Zenék Találkozóját. Az elnevezés a Ravazdi Kerekasztal szellemében született, mely ezúttal nem a legendás Arthur király újabb demokratikus vívmánya, hanem közel harminc független magyar értelmiség kezdeményezése. A hivatalos intézményrendszeren kívüli kultúra követei ők, akik számára az alternativitás szűkítő fogalom, miközben amit ők képviselnek, a kultúra egészének megújítását célozza. A párhuzamos kifejezés pedig sokkal inkább megengedő kategória, nem fejez ki semmiféle hierarchikus viszonyt. Ennek szellemiségében jött tehát létre ez a seregszemle, melyen az improvizatív zenét játszó lengyel Milosc, a jazz Godard-jának titulált Misha Mengelberg, a saját zenei utat járó Ab Baars trió, és holland I.C.P., azaz a Rögtönző Zenészek Csoportja lépett fel. A magyar színeket pedig Dresch Mihály, Grencsó István, a Dél-alföldi Szaxofonzenekar, valamint a Baló-Benkó-Juhász trió képviselte.

A Fonóban még egy szokatlan gyakorlattal találkozhatunk: a zene és a vendéglátás még véletlenül sincs összekeverve. Aki zenét szeretne hallgatni, a kétszáz fős előadóteremben ezt zavartalanul megteheti, a folyamatok átélhetőségét a hazai klubokban elmaradhatatlan pohárcsörömpölés és füst itt nem veszélyezteti. Egy-egy svungosabb estéken persze jó lenne bevinni a sört, de a szervezők szerencsére tartják magukat ahhoz, hogy ami az előadó teremben történik, az a zenéért van.

Megújuló hagyomány

- Az emberek újra kezdenek rájönni arra, hogy a hagyományt nem lehet magunk mögé dobni, mint egy üres konzervdobozt - kommentálja két tea között a fejleményeket Szabados György, akinek szellemi holdudvarából számtalan muzsikus fordul itt meg. - A tradíció, a régi bölcselet, a régi kultúrák ugyanis időtlen törvényeket hordoznak. A világ szerintem a progresszív konzervativizmus felé menetel, hiszen értékek nélkül nincs lét, nincs társadalom. Ezeket az értékeket azonban folyamatosan meg kell újítani. Itt a Fonóban az élő népzene ismét jelen van. Élőn azt értem, hogy minden zene állandó érintésekből változik új zenékké, úgy él, ahogy a természet, ahol férfiak és nők találkoznak és új hajtásokat hoznak létre. A kultúrák a különböző hatásokat idővel integrálják és ezáltal új stílusok, új időszakok jönnek létre. Azért is örülök a Fonó jelenlétének, mert itt nem akkurátus, elmélkedő és zenén kívüli akaratokból megszabottan folyik a zenei élet, hanem olyan természetesen, ahogy az a dolgok természetéből fakad.

A Fonó tehát változatlanul életben van, léte és szellemisége sokunknak segített a szívderű karban tartásában. Támogatást csak célorientáltan, adott rendezvényre, fesztiválra szeretnének kérni. A szponzorok azonban mindig reklámhoz kötik a segítőkészségüket, amit viszont ők egyáltalán nem akarnak felvállalni. Távolabbi elképzeléseik között szerepel egy rádió is, amely kizárólag ezt a zenei kultúrát közvetítené. Időközben pedig megvették a mellettük lévő volt trafóházat is, amelyben később a hozzájuk hasonló kulturális egyesületek, alapítványok zavartalanul működhetnének.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Irány a másik homokozó (Lukács József portré) >> - cikk, 2012. szeptember

Lukács József: Menthetetlenül belezúgtam a magyar népzenébe >> - interjú, 2012. szeptember

Fonó 15 - videók >> - videóinterjúk, 2010. november

Kelemen László - Élő és újraélhető népművészet >> - interjú, 2002. augusztus

ÖsszeFONÓDva >> - cikk, 2000. október

Utolsó óra fesztivál >> - cikk, 1999. május

Erdély zenei hozadéka (Utolsó óra) >> - cikk, 1997. október

Zeneházban zenélve, Fonóban összefonódva >> - cikk, 1996. október