Paco de Lucia, Al di Meola és John McLaughlin péntek esti, illetve éjjeli fellépése talán az első olyan sztárrendezvény volt az idén, amely után mind a szervezők, mind a kettős koncertre kilátogató mintegy húszezer néző elégedetten dőlhetett hátra, hiszen sem anyagiakban, sem színvonal tekintetében nem lehetett oka panaszra senkinek.

Ehhez a sikerhez minden körülmény adott volt. Elsősorban három rendkívüli kvalitású gitáros. Paco de Lucia, a flamenco-zene megújítója, akinek játéka robbanékony és tiszta érzelmekkel teli. Al di Meola az amerikai szórakoztatóipar egyik legnagyobb csillaga, aki kellő latinos vénával rendelkezik, de aki mindig szem előtt tartja, hogy a jazzüzletben mitől döglik a légy. Végül, de nem utolsósorban a rangidős John McLaughlin, a britek egyik legtudatosabb, legvirtuózabb gitárművésze, aki hosszú pályája során földrészeken, kultúrákon és stílusokon utazott keresztül, megteremtve azok csak rá jellemző harmóniáját.

Az 1980. december 5-én a Warfield Theaterben felvett Friday Night In San Francisco című lemezük minden idők legnagyobb példányszámban eladott hangszeres szólóalbuma lett, hivatkozási alap a szakma és a közönség körében egyaránt. Azután hárman háromfelé mentek, hol szólóban, hol zenekarral a hátuk mögött dolgoztak tovább - valamennyien jártak már Budapesten is -, az újbóli összeállásra mégis tizenöt évet kellett várni. Szeptember közepén dobták piacra az új lemezt, a hozzá kapcsolódó világkörüli koncertkörút keretében pedig a magyar közönség a legelsők között találkozhatott testközelből velük. Nem csoda hát, hogy a rendkívüli érdeklődésre tekintettel éjfélre meghirdetett második koncertre is majdnem megtelt a Budapest Sportcsarnok.

A program mindkét alkalommal azonos volt: az első rész első felében előbb McLaughlin két kompozícióját hallgathattuk meg, amelyek közül különösen a második, bluesos téma váltott ki élénk reakciót a tömegből, aztán jött Lucia, hogy hamisítatlan mediterrán hangulatot varázsoljon a BS-be, majd Meola mutatta be, hogy egyrészt az ő ujjai is elég gyorsan mozognak még, másrészt a show-hoz is ért. Ezt követően McLaughlin előbb Meolával, majd Luciával variálgatott egy-egy brazil témát, az első rész zárásaként Meola és Lucia adta elő a Mediterranean Sundance-t. A szünet után pedig hármuk együttes muzsikálását élvezhette a hálás közönség.

Persze már az új album meghallgatása után tudhattuk, hogy felettük sem szaladt el az idő nyomtalanul, a San Franciscóban rájuk jellemző tűz ma már jobbára csak a kandallójukban ég tovább, életkoruknak megfelelően nem annyira lendületből, inkább tapasztalatból muzsikálnak. Mindegy, az 1980-as San Franciscó-i és az 1996-os budapesti péntek este egyszerűen csak két különböző állapotot mutatott. S bár a koncert előtt sokan féltünk attól, hogy vendégszereplésük után egy legendával ismét szegényebbek leszünk, ebben - szerencsére - csalódnunk kellett.