A történet kissé romantikusan kezdődik. Hősünk édesanyja, mivel a családnak nem tellett baby-sitterre, miközben zongoraórákat adott, fiát kénytelen-kelletlen a hangszer alá dugta. A kis Nigel így már egészen kis korától kezdve olyan hangerővel hallgathatta Chopint és Schubertet, mint kortársai a Led Zeppelint. Ő azonban nem elégedett meg ennyivel, gondolt egy merészet, felmászott az ingatag zongoraszékre, és megpróbált eligazodni a billentyűk között. Szem- és fültanuk szerint sikerrel.

Muzsikusi pályája innentől kezdve meredeken ívelt felfelé. Hatéves korában a híres Arundel zeneiskola növendéke lett, később Yehudi Menuhin tanácsára a zongorát lecserélte hegedűre, majd jött a patinás Juilliard School. Mivel a New York-i zenei iskola merevségét nehezen viselte, ha tehette, lejárt a helyi jazzklubokba. Különösen Miles Davis, Billy Cobham és Eric Dolphy gyakorolt rá nagy hatást - no és természetesen minden idők talán legnagyszerűbb jazzhegedűse, Stéphane Grapelli. Tanulmányai befejeztével visszatért szülőhazájába, ahol néhány évi sikertelenség várta, majd felkérték, játssza el Elgar Hegedűversenyét. A Menuhin vezényletével a Royal Albert Hallban tartott koncert zenei kivonata 1985-ben hanglemezen is megjelent, s váratlanul az év komolyzenei albuma lett Angliában, több mint százezer példányban fogyott el belőle, s ez a siker már ezüsttálcán hozta számára a várva várt exkluzív szerződést az EMI-tól. Évente, már-már futószalagon gördültek ki a továbbiakban albumai, melyek közül Vivaldi Négy évszakának egyéni interpretációja olyan sikert aratott, hogy minden idők legnagyobb példányszámban eladott klasszikus albuma lett, és ezzel bekerült a Guiness féle Rekordok könyvébe. Közben pedig különc viselkedésével és formabontó megjelenésével Nigel Kennedy szép hangosan a komolyzenei élet fenegyereke lett.

Ő azonban ezzel sem elégedett meg, egy évvel ezelőtt elhatározta, 38 éves fejjel nekilát írni néhány saját kompozíciót. Mivel azonban gondolatainak pontos megjelenítéséhez a klasszikus zene adta keretek szűknek bizonyultak, Nigel merészen merített más zenei stílusokból, és azok kifejezésformáit többé-kevésbé sikerült is integrálnia saját zenéjébe. Tizenegy legjobb művét pedig Kafka címmel nemrég CD-n megjelentette.

Hogy mi köze az expresszionista próza egyik legnagyobb alakjának Nigel Kennedy zeneszerzői próbálkozásaihoz, a lemez meghallgatása után sem derül ki, gyanítom, ezzel hősünk csak különcségét, illetve a világgal való problematikus viszonyát kívánta érzékeltetni. Ez a lemez ugyanis alapvetően harmonikus, s mint ilyen, eleve disszonáns Kafka világával. Kennedy víziói kevésbé érzékenyek és cseppet sem terhesek, csak foltokban fedezhető fel benne Kafka költészetének rendkívüli intenzitása és szuggesztivitása. A szakmával, a társadalommal és a hivatással szembeni dac a kompozíciók tükrében álprobléma, ez a szembeszegülés inkább bágyadt gesztus mint valós akarat, éppen ezért reménytelenül reménytelen. Ez az album, bárhonnan is nézzük, nem más mint egy magas színvonalon elkészített, jazzes elemekkel átszőtt, simulékony poplemez, fogyasztható dallamokkal, naprakész hangszereléssel és profi muzsikusokkal. Mint ilyen, említésre méltó, de mint Nigel Kennedy-produkció, inkább jótékony homályt reá, hisz újra beigazolódott a régi tétel: egy kiváló előadóművész ritkán jó zeneszerző is egyben. (EMI-Quint)