Kis túlzással az élő jazztörténelem látogatott el hozzánk késő november csúszós-nyirkos estéjén a Budapesti Kongresszusi Központban. Az 1951-ben a Dizzy Gillespie big band egykori tagjaiból alakult Milt Jackson Quartet, melyet 1954-től Modern Jazz Quartetre kereszteltek át, az ötvenes évek közepétől egészen tavaly novemberig gyakorlatilag változatlan felállásban kápráztatta a közönséget: Milt Jackson vibrafon, John Lewis zongora, Percy Heath bőgő és Connie Kay dob. (A tavaly elhunyt Connie helyére a szintén a „családhoz” tartozó Albert Tootie Heath ugrott be a dobok mögé.) Az MJQ a szakemberek többsége szerint tulajdonképpen a feketék válasza volt Dave Brubeck együttesének intellektualizmusára, New York válasza a nyugati parti irányzatokra.

Ez a négy fekete muzsikus talán az eddigi legmagasabb színvonalon volt képes ötvözni az európai fúgaművészet, valamint az amerikai jazz- és blueszene elemeit, megalakítva a később third streamre keresztelt irányzatot. Először 1974-ben váltak el útjaik, de nyolc évre rá egy turné erejére ismét összeálltak, s ez a koncertkörút olyan sikeresnek bizonyult, hogy azóta több-kevesebb rendszerességgel a mai napig fellépnek. S bár eddig megjelent 47 albumuk a legszélsőségesebb érzelmeket és véleményeket váltja ki a jazz szerelmeseiből - egyesek szerint a Modern Jazz Quartet minden idők legkifinomultabb, másik szerint viszont minden idők legmodorosabb jazz-zenéjét játssza -, az biztos, hogy albumaik kiadása az amerikai hanglemezipar legsikeresebb vállalkozásai közé tartozik.

A november 29-i budapesti fellépésükön a kötelező ráadásokkal együtt összesen 16 kompozíciót szólaltattak meg, köztük olyan örökzöldeket, mint a Django, a One Never Knows, a Summertime, a Round Midnight, a True Blues vagy a Don't Stop This Train, a végén pedig az elmaradhatatlan Bag's groove. Szellemi frissességük és kisugárzásuk már megjelenésük pillanatában világossá vált, tombolt is a tisztelt publikum, s többen féltünk, hogy ez a féktelen öröm könnyelműségekre sarkallja a zenészeket.

Szerencsére nem ez történt, Jackson udvariasan mosolygott, Lewis kicsit felszabadultabban, de nemigen ültek fel a pillanat hevének, csak annyira, amennyire egészséges. S bár a témáknál néha kicsit siettek - hiába, egyes kompozíciójukat negyven éve játsszák, szerettek volna hát a kötelező gyakorlatokon hamar túljutni -, az improvizációk kidolgozása azonban tökéletes volt. Ha az ember behunyta a szemét, s nem látta, hogy a színpadon hetven év feletti muzsikusok uralják a hangszereiket, pontosan ugyanazt a precizitást, szellemi frissességet és zenei mélységet hallhatta, mint ha feltette volna a Modern Jazz Quartet bármelyik korábbi lemezét.