A magyar poprockzene történetének vizuális feldolgozása régóta várat magára. A szűk két éve az MTV-n indult Dob + Basszus volt az első olyan televíziós széria, amely a régi korok slágereit felidézve próbálta meg a műfaj múltját és gyakran még ma is aktív szereplőit képernyőközelbe hozni. 2006 ősze óta pedig a Filmmúzeum tűzi műsorra kétheti rendszerességgel, többszöri ismétléssel a Privát Rocktörténet című sorozatot, amely azóta Kamera Hungária-díjat is kapott. Az előzményekről és a tervekről Gellért Gábor szerkesztő-rendezőt faggattuk.

• Milyen koncepcióval vágtál neki?

Az eredeti elképzelés szerint a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években fénykorukat élő, mostanság újra aktivizálódó magyar pop- és rockegyütteseket szerettem volna bemutatni. Egyrészt mi mozgatja ma is őket, másrészt mi volt akkoriban a sikerük titka. Eljártunk a próbáikra is, és ezek sok mindenről árulkodtak, jól mutatták, hogy valóban létező együttesről van szó, vagy csak alibizenélésről. Értelemszerűen egészen másként próbál például a színpadon folyamatosan jelen lévő Edda vagy Hobo Blues Band, mint a húsz év alatt másodszor összeállt Piramis, amelynek nem csak komoly „felújító tréningsorozatot” kellett tartania, de ráadásul azzal a gonddal is meg kellett küzdeniük, hogy benne ma a zenészek finoman szólva nincsenek azonos szinten.

• Sikerült a titkot megfejtened?

Ha valaki nézi a sorozatot, sok mindent megtudhat. Törekedtem arra, hogy ne csak a meghatározó személyiségeket, hanem minden zenekari tagot megszólaltassunk. Korábban a médiában mindig csak a kiemelt emberek beszéltek, én viszont úgy gondolom, a többiek legalább annyira érdekesek, és őket is meghallgatva a nézőben sokkal jobban összeáll az egész sztori.

• Úgy láttam, azért nem sikerült mindig mindenkit szóra bírni. Nyilván nem véletlen, hogy egy-egy zenekar nevében mindig ugyanaz nyilatkozik.

Erre sajnos nekünk is rá kellett jönnünk. Bele is szaladtunk néhány nyilatkozatképtelen muzsikusba. De azért jó néhány, általában a háttérbe húzódó, illetve ott dolgozó zenész szolgált érdekes adalékokkal. Arra is figyeltünk, hogy külön-külön szólaltassuk meg őket. Ha egyszerre ültetjük le őket, és mindenki mondhatja a magáét, akkor egyrészt túlteng az, aki egyébként is szokott, másrészt mindenki vigyázz rá, hogy meg ne sértse a másikat. Ha egyedül vannak a kamerával, akkor jobban megnyílnak. S például elmondják, hogy a társuk azért nem jó, mert lusta és nem gyakorol. Persze a vágóasztalnál nagy a felelősség, hogy az adott kijelentéseket berakom a filmbe vagy sem. Sokszor nem is rakom. Ha jól végzem a munkám, akkor a gesztusokból, a reakciókból, esetleg az adott muzsikus saját elbeszéléséből ez anélkül is kiderül.

• Ennyi, a szakmában évtizedet lehúzó muzsikussal beszélgetve milyen következtetésre jutottál?

Egyvalamire mindenképpen: a gyerekemnek sosem tanácsolnám, hogy zenész legyen. Ahogy Menyhárt Jenő énekelte a nyolcvanas években, „ez egy igen-igen kemény, kemény világ”. A zenészek pályáján vannak persze korszakok, amikor a lányok a lakásuk ajtaja előtt alszanak, de aztán ez elmúlik, magukra maradnak. Miközben a legtöbbjüknek meggyőződése, hogy ma sokkal jobban játszanak és sokkal jobb számokat írnak, mint tizenöt-húsz-huszonöt évvel ezelőtt. A közönség viszont állandóan a régieket követeli rajtuk.

• Nyilván azért, mert azok nem feltétlen önmaguk miatt érdekesek, sokkal inkább azért, mert - ha igazán jók - magukban hordozzák az adott kor levegőjét.

Ez így van. S ezt a muzsikusoknak igen nehéz feldolgozniuk.

• Mondtad, az eredetileg a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek sztárjaira szándékoztatok koncentrálni. Azóta viszont szerepelt a sorozatban a Pál Utcai Fiúk vagy a Kispál és a Borz.

Ez szükségszerű volt. A róluk szóló részekből pedig azt látni jól, hogy éppen hol tartanak. Jó passzban vannak, vagy éppen feloszlás előtt.

• Amit hiányolok, hogy elég kevés archív felvételt használtok. Amikor például a Piramis tagjai arról beszélnek, hogy az angol Muddal turnéztak Lengyelországban, ennek „véletlenül” tanúja volt a Magyar Televízió stábja, felvette, majd miután leadták, kitört idehaza a Piramis-láz, akkor erről a koncertből legalább részleteket jó lenne látni.

Az alapkoncepciónk az volt, hogy kizárólag amatőr anyagokat használunk. De rá kellett jönnünk, ez közel sem ilyen egyszerű. A zenekarok többsége egyáltalán nem dokumentálta magát. Főleg a hetvenes-nyolcvanas években nem. Kivételt jelent például az Omega, amely már 1968-ban, amikor kimentek Londonba felvenni az első nagylemezüket, vitt magával egy Super 8-as kamerát és így látni, amint Presser Gábor a stúdióban éppen feljátssza a dalt. Kóbor Mecky egyrészt előre gondolkodott, másrészt tehetősebb családból származott. Amikor például az 1981-ben indult KFT tagjainál rákérdeztem erre, csak annyit válaszoltak: nekik még gitárra is alig tellett, nemhogy kamerára. De mondjuk a Pál utcai Fiúknak voltak jó archív anyagai, így láthatjuk, milyen volt, amikor 1988-ban a Fekete Lyukban játszottak.

• Ezekben az egyórás filmekben kizárólag a zenekari tagok szólalnak meg. Gyakorlatilag négy-öt beszélő fej, megszakítva némi koncertbejátszással. Nem lett volna érdemes másokat - kollégákat, újságírókat - is megszólaltatni, hogy árnyaltabb, hitelesebb, összetettebb, objektívebb kép alakulhasson ki?

Nem. Ezekről a zenekarokról mindenkinek megvan a konkrét véleménye. Jancsó Miklós mondta nekem egyszer: a kritikus mindig arról beszél, hogy ő milyen ember és mit gondol a világról. Ami egyáltalán nem biztos, hogy fontos. Legfeljebb lehetséges nézőpont. A Hobo Blues Bandről például szerintem mindenkinek megvan a konkrét véleménye, és teljesen mindegy, hogy egy zenéhez nagyon értő valaki ehhez mit tesz hozzá. Úgyis csak én tudom, mit éreztem, amikor tizennyolc évesen meghallottam a Ki vagyok én? című Hobo Blues Band-számot. Inkább az érdekel, hogy ők meséljék el a maguk sztoriját. És ebben nagy segítségükre van a Kultúrházból ismerhető Veres Dóri. Nem az volt a fontos, hogy olyan riporter legyen, aki mindent tud a zenekarról, nekem olyanra volt szükségem, akinek szeretnek mesélni. És Dórinak szeretnek.