Negyedszázada annak, hogy megjelent minden idők egyik legnépszerűbb heavy metál lemeze, az Iron Maiden együttes The Number Of The Beast című korongja. Sokak szerint ezzel az albummal vette kezdetét a metál első, a kilencvenes évek elejéig tartó aranykora. Ennek apropóján a VH1 Classic vasárnap megpróbálja a mai napig aktív brit zenekar bő három évtizedes történetének legfontosabb pillanatait feleleveníti.

Az Iron Maiden szerepe és jelentősége a rocktörténetben megkérdőjelezhetetlen: a Steve Harris vezette együttes a szakirodalomban a Brit Heavy Metal Új Hulláma néven számon tartott irányzat talán legjelesebbik képviselője. A Judas Priest, a Motörhead, a Def Leppard és a Saxon mellett ők voltak azok, akik a hetvenes évek végén ismét életet leheltek a kifulladni látszó kemény rockzenébe. Népszerűségüket jelzi, hogy a mai is zúzó zenekar eddigi 14 stúdió- és 9 koncertalbumából közel nyolcvanmillió példányt adta el világszerte.

Talán azért is, mert ők a kezdetektől többre vágytak és többet is nyújtottak, mint nyers keménység és melldöngető hangerő. A műfajhoz képest rendkívül kreatív és összetett, két szólógitárra épülő, váratlan tempóváltásokban gazdag zenéjük révén 1981-re egyértelműen ők lettek a Brit Heavy Metál Új Hullámának egyik legfontosabb képviselője. S talán azért is, mert a nyolcvanas években felelevenedő „újkori barbarizmusba” remekül beleillett a zenekarnak a kezdetektől a misztikummal, horrorral, véres történelmi eseményekkel terhelt képi és verbális világa. Mindenekelőtt a zenekar egyik szimbólumává vált félig múmia, félig szörny figura, Eddie. Emellett az Iron Maiden mindig nagy hangsúlyt helyezett a rendkívül látványos, pirotechnikával bőségesen fűszerezett színpadi show-ra, a divatot teremtő metálkellékekre, a három gitáros együttes „rőzserázására”. Miközben Dave Murray és Adrian Smith „ikergitár”-játéka és a légvédelmi szirénát megszégyenítő torkú Bruce Dickinson énekstílusa a metálban külön iskolát teremtett.

A középkori kínzóeszközről elnevezett együttes elődjét még 1975 karácsonyán alapította Steve Harris. Az első években még a korszellemnek megfelelően punkos lendületű rockzenét játszottak, később aztán a hangzás folyamatosan súlyosbodott, fémesedett. Többszöri tagcsere után 1978-ra alakult ki az Iron Maiden első, klasszikusnak tekinthető felállása: Paul Di'Anno (ének), Dave Murray (gitár), Dennis Stratton (gitár), Steve Harris (basszusgitár) és Clive Burr (dob).

1979 szeptemberében sikerült leszerződniük az EMI-hoz, és 1980 tavaszán megjelent címnélküli bemutatkozó nagylemezük azonnal hatalmas sikert aratott, a brit albumlistán egészen a 4. helyig jutott. Ennek eredményeként a Kiss és a Judas Priest előzenekaraként turnézhattak Angliában. Az 1981-es Killers LP-n gyakorlatilag ott folytatták, ahol az előzőn abbahagyták (a dalok nagy részét amúgy eredetileg még arra írták), ezt követően azonban kisebb hullámvölgybe kerültek, elsősorban Paul Di'Anno fokozódó drogfüggősége miatt. Végül Harrisék kiadták az énekes útját, és helyére a Samson frontemberét, Bruce Dickinsont szerződtették. Időközben pedig Strattont az együttes zenéjének későbbi arculatát erősen meghatározó Adrian Smith váltotta fel.

1982 tavaszán minden korábbi sikerüket messze felülmúlva tértek a porondra vissza: a The Number Of The Beast című korongjuk hetekig vezette a brit albumlistát. Ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy a lemez a Falkland-szigetekért vívott brit-argentin háború idején jelent meg, amely a Vaslady, azaz Margaret Thatcher miniszterelnök soha nem látott népszerűségéhez vezetett Nagy-Britanniában. A lemezt promotáló világkörüli turnét viszont némiképp beárnyékolta az a demonstráció-sorozat, amely a címadó, sátánistának minősített dal miatt érte őket Amerikában.

A jobboldali politikusok és a bigott keresztény aktivisták által szervezett tiltakozó akciók azonban csak tovább növelték ismertségüket és népszerűségüket. S pozíciójuk gyakorlatilag a kilencvenes évek elejéig megingathatatlan maradt. Évi rendszerességgel megjelenő nagylemezeik rendre az albumlista élvonalába kerültek, koncertjeiken mindenhol telt ház fogadta őket, s a Bring Your Daughter … To The Slaughter című daluk 1990-ben még a slágerlistát is vezette. (Ami azért egy metálegyüttesnek ritkán adatott meg.)

A kilencvenes évek elején azonban elfogyott belőlük a lendület. Előbb Adrian Smith vált ki, majd 1993-ban Bruce Dickinson jelentette be, hogy inkább szólókarrierbe kezd (azért még előtte szerveztek egy búcsúturnét, amelyből később két sikeres koncertalbumot is megjelentettek). S az Iron Maiden ezt követően közel két évre teljesen leállt.

A többszáz jelentkező közül kiválasztott új énekessel, Blaze Bayley-vel 1995-ben felvett új albummal (The X Factor) nem sikerült visszatérniük az élvonalba, az 1998-as Virtual XI eladási példányszáma pedig már az egymilliót sem érte el (ez esetükben bukásnak számít). 1999-ben viszont visszatért Bruce Dickinson és Adrian Smith, és velük ismét rendkívül sikeres világkörüli turnét tudhattak maguk mögött. A zenekar védjegyének számító Eddie-ről pedig - Ed Hunter címmel - még lövöldözős számítógépes játékot is készítettek. Az új évezredben az Iron Maiden viszont az együttes már érezhetően visszavett a lendületből, javarészt csak kiemelt eseményeken (2002-ben Rióban 200 ezer embert játszhattak) lépnek fel, illetve hároméventként megjelentetett, a jól bevált recept alapján készített újabb albumaikat népszerűsítik kisebb-nagyobb turnékon.

Az Iron Maiden az elmúlt 25 évben számos alkalommal játszott Magyarországon. Először 1984-ben a Budapest Sportcsarnok parkolójában léptek fel (azért ott, mert a szervezők féltek, hogy a rajongók „lebontják” az alig két évvel korábban átadott épületet), s ez a látogatás - akárcsak a nyolcvanas évek második felében az MTK-stadionban adott további két látványos show - nagyban hozzájárult a műfaj magyarországi népszerűségéhez.