Sokan sokszor leírták már az ország egykori első számú jazztalálkozóját, az elmúlt években azonban újra pezsgésnek indult: szeptember második hétvégéjén a 34. Debreceni Jazznapokon többezren látogattak ki a Békás-tó partjára, majd a koncertek után a Hangfogó klubban hajnalig folytak az örömzenélések.

Fotó: JBSz

Az amúgy befelé forduló Patricia Barbert láthatóan megzavarta az a lelkes fogadtatás, ami a debreceni Nagyerdőben fogadta: a közönségtől általában tisztes távolságot tartó, hangszerébe „belebújó” amerikai zongorista-énekes felszabadult, közvetlen, beszédes lett, és kvartettjével olyan elementáris koncertet adott, hogy azt még évekig fogják emlegetni arrafelé. Chicago jazzéletének egyik legnevesebb képviselőjét három ráadásra is visszatapsolta a lelkes tömeg, melynek jelentős része vélhetően most találkozott vele és zenéjével életében először.

Az idei Debreceni Jazznapokon egyébként is a meglepetések és szokatlan programtársítások domináltak. Ha csak a legerősebb és legsikeresebb napot, a szombatot nézzük, a négy fellépő közül talán egyedül a Németh Gábor Projectet jellemezte a populárisabb megszólalás - de azért ott is minden a helyén volt.

Tizenegy muzsikus (közte egy négytagú fúvós szekció) funkys, jazzrockos zenét játszott, kellő lendülettel, hangszeres tudással és odafigyeléssel, igaz, helyenként meglehetősen monotonan. De az egybegyűltek számára mindenképpen lazulási lehetőséget hoztak a korábbi két radikális hangvételű produkció után. Binder Károly (zongora) és Borbély Mihály (fúvós hangszerek) duója, illetve a chicagói szaxofonos, Ken Vandermark és csapata ugyanis lényegesen szabadabb és egyénibb zenei világba invitálta a hallgatókat. Binderék ritmikai és dallamfantáziái, Vandermarkék kortárs zenéhez közeli improvizációi azonban nehezebben találtak utat az ilyen jellegű produkciókhoz még nem szokott helyi közönséghez. De aztán jött a Németh Gábor Project oldottabb hangvételű, az elgémberedett végtagokat is megmozgató programja, a végére pedig Patricia Barber sötétebb tónusú, melodikus és misztikus világa.

Úgy érzem, ez az év meghozta a várt áttörést - lelkendezett a koncert után Turi Gábor alpolgármester, és az örömre kétségkívül lehet is oka. Három év munkával sikerült munkatársaival elérnie, hogy a jazz - bő másfél évtized után - ismét ügy lett Debrecenben.

Az 1972-ben indult, és a hetvenes-nyolcvanas években világhírűvé váló debreceni jazztalálkozó a rendszerváltás utáni években - az addigi fő támogató, a Magyar Rádió visszavonulása után - ugyanis látványos hanyatlásnak indult. Megtartották ugyan évről évre, de a szakmai felkészültség és a pénzügyi fedezet egyre bántóbban hiányzott a programokból. Meg hát addigra nagyot fordult a világ: miközben a hetvenes-nyolcvanas években egy-egy ilyen jellegű találkozó - Nagykanizsa, Szeged, Miskolc, Székesfehérvár - tömegeket megmozgató eseménynek számított a hazai kulturális életben, melyre az ország minden részéről hátizsákkal és autóstoppal érkeztek a fiatalok, addig a kilencvenes években az összes egykori neves hazai jazztalálkozó helyi, vagy jobb esetben regionális rendezvénnyé húzódott vissza.

E seregszemlék közül kétségkívül a Debreceni Jazznapok hírneve volt a legnagyobb, legendája pedig a legkitartóbb. Érezték ezt a cívisváros 2002-ben megválasztott új vezetői is, ezért elhatározták, hogy megpróbálják újra nemzetközi színvonalúvá felfuttatni. És erre évente 18-20 millió forintot hajlandóak szánni. A rendezvény „motorja” a szabolcsi születésű, még egyetemistaként Debrecenbe letelepülő Turi Gábor alpolgármester, aki évtizedek óta újságíróként és kultúrdiplomataként foglalkozik a műfaj népszerűsítésével. Az ő ötlete volt az az európai fesztiválok gyakorlatában egyedülálló kezdeményezés, hogy sorozatban mutassák be a jazz kialakulásában fontos szerepet játszó amerikai nagyvárosokat. 2003-ban St. Louis, 2004-ben New Orleans, idén Chicago volt a vendég, jövőre pedig New York következik. Hogy azt követően melyik tengerentúli metropolis, azt most még nem tudni. Mindenesetre furcsa, hogy egy ilyen léptékű rendezvénynél is csak „politikusi távlatokban” gondolkodnak.

Miként az sem logikus, hogy miért nem az „origóval”, New Orleansszal kezdtek, és a jazz történetében kevésbé lényeges St. Louis helyett miért nem inkább Kansas City került a célkeresztbe, de, mint Turi hangsúlyozta, az élet hozta ezt így. Az első évben egy St. Louis-i szervező ajánlotta fel segítségét, és idő, illetve pénzügyi okok miatt döntöttek végül mellettük. Azóta viszont tudatosan építkeznek, és igyekeznek minél nívósabb programokkal előrukkolni. Anyagi kereteik többnyire csak helyi szinten jelentős, de a nemzetközi koncertéletben kevésbé ismert előadók meghívását teszik lehetővé, de törekednek arra, hogy eredeti és kizárólag náluk látható-hallható produkciókat hozzanak el. Nem akarják ugyanis a több vidéki fesztivál útját járni, melyek inkább egy-egy jelentősebb, Budapesten vagy a környező országok nagyvárosaiban koncertező sztárt igyekeznek - költségmegtakarítás miatt - felléptetni.

A nemzetközi nagyságok mellett persze minden évben meghívják a hazai jazzélet fontos és/vagy progresszív képviselőit, de legalább ennyire fontosnak tartják, hogy a helyi vagy régióbeli művészek is folyamatos bemutatkozási lehetőséget kapjanak. Idén pedig - a fesztivál történetében először -  Debrecen önálló mű komponálására is megbízást adott: Zakar Zoltán A sziget meséi című nagyzenekari szvitjét a helybéli Jazzmelon Big Band muzsikusai és budapesti szólaltatták meg.

A középpontban azonban kétségkívül Chicago sokszínű jazzéletének képviselői - mindenekelőtt Patricia Barber - álltak, a zenén túl pedig az amerikai nagyváros kultúráját fotókiállítások, vetítések, előadások, idegenforgalmi és gasztronómiai bemutatók is reprezentálták. És az idei zajos közönségsiker megerősítette Turi Gábor kijelentését: hosszú idő után újra ügy lett a jazz Debrecenben.