Sosem akartam próféta vagy megváltó lenni. Talán Elvis. El tudtam volna képzelni, hogy olyan leszek, mint ő” - nyilatkozta nemrég a hatvannégy éves Bob Dylan, aki mostanság több apropóból is újra az érdeklődés homlokterébe került. Megjelent - azóta mindenhol agyondicsért - önéletrajzi kötete, Martin Scorsese dokumentum-, Todd Haynes játékfilmet forgat róla, idén nyáron pedig negyven éve lesz annak, hogy az amerikai folkrevival elindítója Newportban bedugta az erősítőbe a gitárját, és ezzel az elsők között elektronizálta a népi hagyományokat.

Talán a Ray Charles pályáját feldolgozó Ray című film kirobbanó sikere az oka, talán csak most mozdultak a témákra a szponzorok, de tény: manapság egyre több hollywoodi rendező lát fantáziáját legendás zenészek életének filmre vitelében. Janis Joplin, Johnny Cash, Kurt Cobain, Brian Jones - csak néhány sztár, akik története és tragédiája hamarosan a filmvásznon is megelevenedik. Ebbe a sorban illeszkedik egy élő legenda, Bob Dylan is, akinek sokszínű egyéniségét két különböző rendező két különböző filmes műfajban próbálja megmutatni nekünk.

Martin Scorsese a dalszerző-énekes karrierjének korai szakaszára fókuszál, úgy, hogy közben Dylannel nem is találkozik: a négy órásra tervezett, Bob Dylan Anthology Project munkacímű filmjét korabeli, még nem vetített felvételekből és az énekes menedzsere, Jeff Rosen visszaemlékezéseiből állítja össze. Emellett a sztár dalait és verseit használja fel, hogy bemutassa Dylan pályáját a kezdettől 1966-os híres motorbalesetéig.

Todd Haynes kísérleti filmjének (I Am Not Here: Suppositions On A Film Concerning Bob Dylan-t, azaz Nem vagyok itt: feltételezések egy Bob Dylanről szóló filmről) forgatása a hírek szerint hamarosan elkezdődik. Dylan - akit állítólag hét különböző személy, köztük egy nő és egy fekete kisfiú alakít - abba is beleegyezett, hogy klasszikus számait felhasználhassák hozzá. A pontos szereposztás még nem publikus, de bennfentesek úgy tudják, Colin Farrell, Cate Blanchett, Charlotte Gainsbourg és Richard Gere is részt vesz benne.

Dylan azonban nem csak ezért került mostanság az érdeklődés középpontjába, hanem azért is, mert éppen negyven éve annak, hogy a Newport Folk Fesztiválon bedugta a gitárját az erősítőbe, és a Paul Butterfield Band tagjaival élete első folk-rock koncertjét adta.

Négy évvel korábban még teljesen ismeretlenként érkezett New York-ba. Az akkor alig húszesztendős minnesotai fiú azonban döntő szerepet játszott a hatvanas évek eleji amerikai folk revival kibontakozásában. Miközben Greenwich Village egész folk-kultúráját, a szokásokat, az öltözködést, a beszédmódot, a szófordulatokat és a gesztusokat is ügyesen hasznosította, zseniálisan tudta dalba önteni mindazt, ami korosztályát akkoriban foglalkoztatta. Tudta, míg Presley-ék főként a lábakra és a csípőkre hatottak, és lendületes dalaikhoz elég volt valami dadaista vagy gondolat nélküli szöveg, az új nemzedék tagjai - mindenekelőtt a fehér középosztálybeli fiatalok - viszont már verbális mondanivalót is vártak. 

Dylan Afféle modern bárd volt, énekmondó, aki költőként és zeneszerzőként is kiemelkedett a társai közül. Nem csak a felnövekvő korosztály érzéseit, gondolatait szólaltatta meg; szerzeményei egyúttal kordokumentumok, énekelt vallomások, üzenetek és helyzetelemzések voltak, amelyek fokozatosan összefüggő ideológiává, tömegeket befolyásoló eszmerendszerré váltak. Nemcsak szupersztár volt, de a hatvanas évek első felének egyik legbefolyásosabb ideológusa, akit 1964-ben az amerikai diákok John F. Kennedy mellett a korszak legmarkánsabb személyiségének tartottak.

Ezért is volt annyira meglepő a folk elektronizálására tett kísérletének fogadtatása 1965 nyarán Newportban. Amikor 1963-ban először játszott ott, még ifjú tehetségként érkezett, és sztárként távozott. „A legnagyobb élő folkművész”, konferálta be őt a Blowin' In The Wind dalát a slágerlista élére éneklő Peter, Paul & Mary, és az összegyűlt több tízezer fiatal végül mint nemzedéke új hősét és szóvivőjét ünnepelte hosszasan

1965-ben azonban már más szelek fújtak és ezt a közhangulat változására oly érzékeny és azt általában remekül kihasználó Dylan is megérezte. Amikor azévi angliai turnéján először hallja az Animals-féle The House Of the Rising Sunt, tudta, hogy váltani kell. Rockot kell játszani. Amerikában ekkor már javában zajlott a brit invázió, a folk revival a zenitjére érkezett, az ABC-ben a Hootenanny című műsorban minden alkalommal újabb és újabb előadók bukkantak fel. A newporti közönség mégsem volt még felkészülve a változásra. Amikor azon a nevezetes napon a fekete bőrdzsekis Dylan az Al Kooperrel kiegészült Paul Butterfield Blues Band élén belekezdett a Maggie's Farm című számba, nagy volt a ledermedés. Az It Takes A Lot To Laugh és Like A Rolling Stone után pedig kitört a botrány. Nem csak a nézőtéren, hanem a színfalak mögött is. Pete Seeger az előadás alatt állítólag mérgében a legszívesebben baltával vágta volna el a kábeleket. Alan Lomax és Dylan menedzsere, Albert Grossman pedig keményen összeszólalkozott a backstage-ben.

A hangos fújolásra és fütyülésre válaszként - három „elektromos” szám után - Dylan amúgy levonult a színpadról, és csak Peter Yarrow (Pete, Paul & Mary) kérésére jött vissza, hogy egy szál akusztikus gitárral még eljátssza az It's All Over Now Baby Blue-t és a  Mr. Tambourine Man-t.

Pedig Newportban nem először játszott ekkor elektromos gitáron előadó (Howlin' Wolf, Johnny Cash), és a Weavers már a negyvenes években használt erősítést a lemezein. Mégsem fújoltak ki korábban senkit. Dylannek azonban, úgy látszik, nem bocsátották meg ezt az „árulást”.

A Newportban összegyűlt folkrajongó fiatalok tízezrei akkor még nem tudták, hogy mekkorát változtak az idők. Két év leforgása alatt szinte minden valamire való folkzenész elektromos hangszereken játszott a lemezein és a koncertjein. Még azok egy része is, akik Newport alatt és után Dylant oly harsányan és látványosan „leárulózták”. Az pedig már a sors végtelen szeszélye, hogy Dylannek harminchét (!) évet kellett várnia a „revánsra”, hogy 2002 augusztusában ismét tapsvihar kíséretében hagyhassa el a Newport Folk Fesztivált.

Mint ahogy azon sincs mit csodálkozni, hogy az egyik legtekintélyesebb brit rockmagazin, a Mojo magazin szakírói szerint (is) Dylan 1965-ös tette - Elvis első lemezfelvétele (That's All Right, 1954), a Beatles Ed Sullivan Show-beli szereplése (1964) és a Clash White Riot című albuma (1977) mellett - a rocktörténet egyik legfontosabb pillanata volt.

Newport Folk Festival (keretes)

A hatvanas évek legfontosabb, a Rhode Island-i tengerparton megrendezett, karriereket beindító folkzenei fesztiválját 1959-ben George Wein alapította, pár évvel azután, hogy a szintén ott tartott Newport Jazz Festival hatalmas sikert aratott. Az évtized során olyan későbbi folk- és popsztárok fordultak meg itt, mint Bob Dylan, James Taylor, Joni Mitchell, Joan Baez, Janis Joplin, Peter, Paul & Mary, Bill Monroe, Muddy Waters, Pete Seeger vagy a Buffalo Springfield.

1971-ben a növekvő társadalom feszültségek miatt elmaradt a fesztivál - mint később kiderült, tizenöt évre. Amikor 1986-ban a folkzene újra divatba jött, George Wein újraindította a seregszemlét, és jónéhány egykori folknagyság - például Joan Baez, Judy Collins, Bonnie Raitt, Dave van Ronk, Ramblin' Jack Elliott - koncertjével ünnepelték az újjászületést. A következő években Weinék igyekeztek egyensúly tartani az elfogadott és kísérleti folkelőadók között, így többek között B. B. King, Ry Cooder, John Lee Hooker, Jan Armatrading, Michelle Shocked, Béla Fleck és Steve Earle adott koncertet.

A kilencvenes években sem szűnt meg Newport felhajtó ereje, 1990-ben az Indigo Girls, majd három évre rá Sarah McLachlan indult innen a világhír felé. 1998-ban James Taylor tért vissza (legutóbb 1969-ben mint ifjú tehetség játszott ott), 2002-ben pedig Bob Dylan is megmutatta, hogy kár őt még leírni.

-----------------

Kapcsolódó anyagok:

Elvis még várhat rá (Dylan 70) >> - cikk, 2011. május

Bob Dylan - Erős és érvényes >> - cikk, 2006. október

Dylan és a folk elektronizálása >> - cikk, 2005. június