Időről időre felvetődő téma - sajátos kelet-európai rocktörténelmünk egyik, tizenöt évvel a rendszerváltás után még mindig csak részben kibeszélt alakjai a rock and roll spiclik. Az elmúlt időszakban az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárában (az egykori Történelmi Hivatalban) egyre több dokumentum vált elérhetővé az ifjúsági kultúra területén a kádári korszakban tevékenykedő "besúgókról és provokátorokról". E változatlanul érzékeny problémakört az egykori Corvina-dobos Fonyódi Péter könyve (Beatkorszak a pártállamban), illetve ehhez adalékként Szőnyei Tamásnak a Magyar Narancs legutóbbi számában közölt írása (Vasököl) dobta ismét a köztudatba.

Az említett Narancs-cikk amúgy részlet Szőnyei készülő könyvéből (Nyilván tartottak - Titkos szolgák a magyar rock körül), és benne a levéltárban évek óta kutató, a könnyűzenében jártas újságíró részben a nyolcvanas évek egyik legszorgalmasabb, "Dalos" fedőnevű ügynökét igyekszik beazonosítani. Aki szerinte - és az általa publikált dokumentumok alapján - az 1979 és 1981 között működő, annak idején rockerkörökben csak "állami rockzenekarnak" csúfolt Dinamit együttes egyik tagja. Hogy pontosan ki, vélhetően személyiségi jogok miatt, Szőnyei nem mondja ki, de egyértelmű utalásokkal sejteti. A Dimanit nevében Vikidál Gyula énekes lapunk szombati számában mindezt határozottan cáfolta, pedig "Dalos" az egyik idézett, 1981. októberéből származó dokumentumokban éppen azon háborog, hogy együttesét (a Dinamitot) nem engedték fellépni Balmazújvárosban, mert négy másik zenekarral együtt "központilag le van tiltva".

Szőnyei persze nem az egyetlen, aki e témában kutat, sőt publikál.  Két éve például a magyarock történetének egyik régi, avatott krónikása, Sebők János Rock a vasfüggöny mögött című könyvében több passzust szentel e problémakörnek. Felvázolja, miként működött az akkori belső elhárítás (ismertebb nevén a III/III-as ügyosztály), miként igyekezte a "Cég" a hetvenes-nyolcvanas években manipulálni, bomlasztani, a nyilvánosságból kiszűrni a szocialista társadalomra veszélyes jelenségeket, csoportokat, egyéneket. Különösen két forrás volt akkoriban nagyon fontos a belügyesek számára: a "társadalmi kapcsolatok" és az "ügynökhálózat".

A "társadalmi kapcsolatokat" - mutat rá Sebők - a nyílt állományhoz tartozó operatív tisztek ápolták. A különböző kulturális intézmények különböző szintű vezetőivel, tudományos műhelyek munkatársaival, felsőoktatási oktatókkal, lapok főszerkesztőivel, hivatalvezetőkkel és egyik-másik zenekarvezetővel általában kávé mellett, kötetlenül beszélték meg szűkebb és tágabb környezetük dolgait, cseréltek információkat, pletykákat, adtak tippeket, tanácsokat.

A "társadalmi kapcsolatok" híráramlását segítette, egészítette ki az alacsonyabb szinten működő ügynökhálózat. Ahogy Horváth József rendőrtábornok, a III/III-as ügyosztály utolsó parancsnoka visszaemlékezéseiben írja: ezek a besúgók "önkéntesek és meggyőzöttek voltak. Segítségre szorulok és fecsegők. Akaratlanul is informálók és bosszúból jelentgetők. Pénzért vagy egyéb juttatásokért megvásárolhatók, és kommunista lelkiismeretüknek eleget tevők."

A hatvanas évek végétől kezdve az ifjúsági kultúrához kapcsolódó intézmények - például ORI, hanglemezgyár, fontosabb klubok, nagyobb koncerthelyszínek - különösen fontos szűrőszerepet töltöttek be, a folyamatos információszolgáltatásban azok igazgatói, vezető munkatársai szinte kivétel nélkül részt vettek. Ezen kívül a zenekarok környékén mozgókat, sőt egyes zenészeket is rendre "beszerveztek", vagy legalábbis kísérletet tettek erre, mutatja ezt a nagyszámú fennmaradt dokumentum.

Az egyik fokozottan szemmel (és füllel) tartott zenész, Nagy Feró például 150 oldalnyi, szigorúan titkosnak minősített anyagot kapott több adagban az Állambiztonsági Levéltártól. Az egykori "nemzet csótánya" gyakorlatilag még a Beatrice "diszkós" korszakában bekerült a belső elhárítás látókörébe, bár a legtöbb jelentés értelemszerűen 1978 és 1981 (a radikalizálódás és a feloszlás ideje) között keletkezett. Ferót akkoriban gyakorta rendelték be a rendőrségre - ahová az esetleges félreértések miatt mindig vitte magával kazettán ez előző koncert felvételét -, illetve a nyomozók rendszeresen felcsöngették hajnalonta, időlegesen komoly depressziót okozva ezzel neki. (Miként mesélte, gyakran nem is tudta, álmában csöngetnek vagy a valóságban, és többször előfordult, hogy kiment ajtót nyitni, pedig nem volt ott senki.) A Beatrice koncerteken kezdetben egyébként teljesen egyértelmű volt, kik figyeltek: amikor Feró a Térden állva című dalt énekelte, az "igazi közönség" mindig letérdelt, a rituáléban járatlan ügynökök viszont zavartan ácsorogtak tovább.

Szintén vaskos dosszié gyűlt össze a hetvenes-nyolcvanas évek másik, a tűrés és tiltás határán mozgó zenekara, a P. Mobil "viselt dolgairól". A megalakulásának harmincadik évfordulóját ünneplő együttesről tavaly megjelent könyvben (Sárvári Vilmos: Örökmozgó lettem) hosszú oldalakon olvashatóak a már emlegetett "Dalos", illetve "Dobos" ügynök jelentései. Ezekben - miként a Szőnyei-cikkbeli részekben is - amúgy bőven szerepelnek közhelyek, máshonnan (például akkoriban megjelent újságcikkekből!) átvett megállapítások, és pontatlanságok, félrehallások. (Csak egy példa: "Dobos" ügynök a P. Mobil Asszonyt akarok című számát Nő akarok lenni-re keresztelte át.)

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az államhatalmat leginkább irritáló "fekete bárányok" harmadik tagjáról, a Hobo Blues Bandről vélhetően szintén bőven akad anyag. Vezetője, Földes László Hobo azonban a többiekkel ellentétben nem szándékozik kikérni a velük kapcsolatos dokumentumokat. Megpróbáltatásairól, a "hivatal" packázásairól, az egyértelmű és burkolt provokációkról viszont könyveiben, interjúiban részleteiben beszámol. Hogy például a Budai Ifjúsági Parkban a technikusoknak ki volt adva: a többi zenekaréhoz hasonlóan nem csak a teljes HBB-koncertet kellett rögzíteniük, hanem az összekötő szövegeket is. Hogy miként tüntette el az egyik vezető KISZ-es (aki ma az egyik újság főszerkesztője) az 1981-es tatai könnyűzenei konferencia hiteles jegyzőkönyvét. Sokakhoz hasonlóan ő is tudta, melyik - újságcikkeket is író - zenészt állították rá és Nagy Feróra. Vagy hogy az akkoriban az egyik napilapban könnyűzenei témában rendszeresen publikáló újságíró volt a hatalom egyik fő informátora.

A "hálózat" értelemszerűen körbefonta a hatvanas-hetvenes évek jelentősebb zenekarait. Sőt, egyes tagok beszervezésére történtek előfeszítések. Kocsis L. Mihály 1999-ben megjelent Éneklő történelem című könyvében például Illés Lajos elismerte, hogy még 1963-ban "egy nagyon előzékeny emberrel" havi rendszerességgel kellett találkoznia a Margit cukrászdában, hogy elmesélje, mi történt az akkor még szárnyát bontogató zenekar körül. Illés viszont bevallása szerint egy idő után nem ment el ezekre a találkozókra, és aztán békén is hagyták.

Nemzedéke egyik legnépszerűbb zenekarában a legnagyobb figyelem persze a szövegek "értelmi szerzőjére", Bródy Jánosra irányult, aki amúgy szintén nem igazán kíváncsi a róla szóló iratokra, mégha azok létezéséről már 1973-as diósgyőri "szövegelését"' követő rendőrségi eljárások során tudomást szerzett. Zenészkörökben a többség tisztában volt azzal, hogy bár folyamatosan gyűjtik róluk az anyagot (zömében olyat, amit amúgy is mindenki tudott), konkrét döntéseket akkoriban már pártvezetési szinten hoztak, ha hoztak. Ráadásul úgy érezték, a hatalom a puhuló diktatúra időszakában népszerűséget igazából a hatalom se adni, se elvenni nem tudott már. Noha azt sikeresen elérték, hogy az érzékenyebbek - mint a Kex-vezér Baksa-Soós János - idővel inkább elhagyják az országot.
A hatalom részéről nyílt, radikális meghurcoltatásra (bebörtönzés, betiltás) valójában csak a nyolcvanas évek első felében egyes kifejezetten rendszerellenesnek, illetve fasisztának bélyegzett punkzenekarok (Cpg, Mos-oi) esetében került sor, de ez már inkább egy gyengülő hatalom utolsó, kétségbeesett demonstrációja. A megfigyelések 1987-88 körül - legalábbis a levéltári dokumentumok szerint - gyakorlatilag megszűntek.

Hobóhoz 1990-ben amúgy odament az egyik neves muzsikus, és bevallotta: korábban szorult helyzetében nem csak jelentett, de vétett is ellene, ezért bocsánatot kért tőle. Persze nem nyilvánosan, de azért szemtől szembe. Nem sokan tették meg rajta kívül ezt a gesztust az elmúlt másfél évtizedben. Persze ez sem tenné az egykori fel- és lejelentéseket meg nem történtté. De legalább a sokakban még meglévő gyanú és feszültség talán oldódhatna.