Ha Boris Kovač (1955) életét és munkásságát egyetlen szóval kellene jellemezni, azt mondhatnánk: köztes. Vagy azt: is-is. Zeneileg, földrajzilag, etnikailag egyaránt. A kulturális, stiláris összefonódás egyik legjobb élő példája.

Apja katolikus magyar, anyja ortodox szerb, az útlevele jugoszláv. Újvidék mellett él, Közép-Európa és a Balkán határán, egy faluban a Fruska Gora hegy mellett. A sík Vajdaságban az egyetlen magasabb pont. Remek kilátással.

Kovač munkássága sokrétű. Nem csak zeneszerző és zenész (alt- és szopránszaxofon), de multimédia művész és nem utolsósorban gondolkodó. A legjelentősebb szelet az életműből persze a zenei vonal, ami szintén alapvetően határok nélküli: a kortárs zene, a jazz és a folk (a "pannon etnó") lehet benne a legfőbb tájékozódási pont.

Nem először jár nálunk, három éve például a Trafóban láthattuk-hallhattuk, akkor Damari című öttételes kompozícióját mutatta be.

Munkámmal házat építek, amelyben lakom - nyilatkozta akkor. - Utazom a más és másmilyen felé, így igyekszem magamhoz, önnön lényemhez eljutni. A művészet számomra a szép teremtésének a legközelibb és legközvetlenebb eszköze, amely segít az igazság feltárásában, s hogy általa jót tehessek. A Damari szerzeményemben az én és a te találkozásával foglalkozom, a hozzá vezető utakat építve akarok boldog ember lenni. Ennél sem több, sem kevesebb.

Nehéz persze boldognak lenni egy olyan országban, ahol Milosevics-rezsim, NATO-bombázás és Gyingyics-gyilkosság váltja egymást. A katonai behívó elől a kilencvenes évek elején még elmenekült Boris Kovač, de 1996-ban mégis hazatért, és az elmúlt évek borzalmai ellenére kitartott. Majd megírta élete egyik legjelentősebb, és minden szempontból legsikeresebb lemezanyagát, a The Last Balkan Tangót.

Ezt már nem a korábbról jól ismert Ritual Nova formációval vette fel, hanem új projektbe vágott. La Danza Apocalypsa Balcanica - ez lett a címe, az benne részt vevő zenekar meg a LaDaABa. Hét furcsa, mindenféle nemzeti, kulturális és zenei hátterű muzsikus különös közössége. 

"Ez az én válaszom mindenre, az egyaránt rossz Milosevics rendszerre és NATO bombázásra - magyarázza. - Csak állok középen, és próbálom magam túltenni ezen a szörnyű helyzeten. Időnként persze igen közel voltam ahhoz, hogy elmeneküljek. De maradtam és komponáltam. Rájöttem, kellő koncentrációval olyan szellemi életminőséget teremthet maga körül az ember, mely segíti megőrizni a fizikai létét. Nap mint nap megélhettük azt az érzést, hogy akár az utolsó lehet az a pillanat. És ezzel meg kell tanulnunk együtt élni."

Boris Kovač pályáján ez a projekt a fentieken kívül még azért is fontos, mert ez az első munkája, ami valóban széles kört megérintett. Azzal, hogy a német Piranha kiadónál jött ki, eleve helyzeti előnybe került, mondanivalójához Boris azonban könnyedebb zenei formákat, népszerűbb balkáni "tánczenét" is felhasznált. Bár a projekt nem kifejezetten világzene, némi kötödése ezáltal van hozzá, és így megjelenhetett ezen a színtéren. Ráadásul az apokaliptikus környezet ellenére ők egy utolsó táncra invitálják a hallgatókat.

Az elmúlt két évben szinte egész Európát végigturnézták az anyaggal, plusz jártak Japánban, az Egyesült Államokban és Kanadában. Pár héttel ezelőtt, szintén a Piranhánál pedig kijött a folytatás, a Ballads at The End Of Time. Amivel egyben maga a projekt is lezárul.

"Míg az előző rész az apokalipszis előtti utolsó éjszakáról szólt, addig a Ballads at The End Of Time az azt követő képzeletbeli reggellel foglalkozik - így Boris. - Élünk még, de nem tudjuk, hogyan. Melankolikus zene ez, de örömteli, hogy mégiscsak túléltük a borzalmakat. És hogy a környező világ más sosem ugyanaz, mint előtte volt. Azt hiszem, ha a politika és a tudomány nem is, de a művészet kimondhatja: a történelemnek vége. Nem feltétlen fizikai értelemben, hanem szimbolikusan. Sehol sem vagyunk biztonságban a Földön. Nincs hova elmenekülni, mert ez a végzetünk. De addig is, boldogan élek a falumban."