Nincs karácsony Beatles nélkül - fordíthatnánk ki a szlogent, hisz az elmúlt évtized során nem igen fordult elő, hogy az 1970-ben feloszlott liverpooli kvartett valamilyen „új” hanghordozójával ne lett volna jelen az ünnepi bevásárlási rohamban. Hol archív koncertfelvételekkel, hol stúdiók mélyéről előásott alternatív verziókkal, hol utólag meghangszerelt dalocskákkal próbálta tovább növelni az EMI a már amúgy is felfoghatatlan nagyságú Beatles-eladásokat. Idén sincs ez másként: ezúttal az utolsó hivatalos nagylemez, a Let It Be lecsupaszított, “spectortalanított” változatát kínálják a nagyérdeműnek.

Amikor a Let It Be 1970. május 8-án megjelent, a Beatles, mint zenei közösség valójában már rég nem létezett. Legalább két éve mindenki járta a maga útját, John Lennon jobbára Yoko Ono-val foglalkozott és barátaival megalapította a Plastic Ono Bandet, Paul McCartney és George Harrison saját szólólemezére készült, Ringo Starr a film világa felé fordult. Idő és kurázsi kérdése volt csak, ki és mikor mondja ki az elkerülhetetlent, ezt végül Paul McCartney tette meg: 1970. április 16-án bejelentetett, részéről a történetnek ezennel vége.

Az egy hónappal később a boltokba került Let It Be így a legendás liverpooli kvartett hattyúdala lett, talán ez is magyarázza, hogy ez a koncepciótlan, hangszerelésében gyakorta szirupos nagylemez miért aratott mégis akkora kereskedelmi sikert. Utóbbi amúgy kizárólag az amerikai sztárproducer, Phil Spector keze munkáját „dicséri”, aki giccses vonóskísérettel és női vokál alkalmazásával igencsak belerondított a dalokba, nem csoda, hogy a felvételek sorsával akkor amúgy nem sokat törődő tagok - különösképpen McCartney - utólag elhatárolódtak a végeredménytől.

Hogy miért kellett várni harminchárom évet, hogy az EMI rászánja magát mindezek korrigálására, nem tudni. Még az is lehet, hogy Phil Spector idei, februári botránya (letartóztatása) jutatta ismét eszükbe ezt a lehetőséget. Mindenesetre az idei karácsonyi piacra nagy reklámkampány keretében kihozták a Let It Be “spectortalanított” változatát, Let It Be… Naked címmel. Nem csak lehántották a dalokról a hozzájuk nem illő édeskés hangszereléseket és effekteket, hanem McCarney vezetésével újra átkeverték, sőt újraszerkesztették a lemezt, lehagytak róla számokat (Dig It, Maggie Me) és beemelték rá Lennon eredetileg (méltatlanul) kislemez B-oldalas Down Let Me Downját. Plusz mellékeltek hozzá bónuszként egy 22 perces inkább fanatikusoknak és kalandvágyóknak szánt egyveleget, ahol beszéd- és dallamfoszlányokon keresztül tekinthetünk bele a Beatles 1969 januári stúdiómunkáiba.

*

A Let It Be… Naked mellett az idei hazai karácsonyi piacon egy másik, annál érdekesebb Beatles-vonatkozású anyag is megjelent. A Gramy Records jóvoltából pár hete nálunk is kapható Peter Lipa tavalyi Beatles In Blue(s) című albuma, melyen a neves szlovák jazz/bluesénekes a maga egyéni olvasatában mutat be tizenhat Lennon-McCartney-szerzeményt.

Miért pont a Beatles? Miért is ne? - tréfálkozik Lipa a borító belső oldalán, majd jó néhány sorral lejjebb komolyabbra vált. Mint mondja, számára azért fontos ez a lemez, mert ahányszor csak meghallja a Beatles-dallamokat, olyan zenei anyagot lát bennük, amely “fülbemászó dallamaival, gyermeki gondtalanságával, megismételhetetlen egyszerűséggel, könnyedséggel, természetességgel bírnak”. Ezért szereti a Beatlest közel negyven éve, és ezért döntött úgy, hogy feldolgozza a dalaikat.

Jól tette. Lipa ugyanis nem egyszerűen bluesban és jazzben adja elő ezeket a hatvanas évek első felében született dalokat - ami már önmagában is érdekes, - de abszolút személyessé teszi azokat. Néha persze szinte a felismerhetetlenségig kiforgatja őket, darabjaira szedi, majd más szempontok szerint újra rakja össze őket - ha más szöveggel adná elő, talán rá se jönnénk a „koppintásra” -, de ezek a dallamjátékok és csavarások sosem válnak öncélúvá. És valóban igaz a kiadói szlogen: „a Bealtes, hogy még sohasem hallhattad, Európa egyik legjobb jazzénekesének tolmácsolásában”.