Józsi, a kurva anyád! - idézi előttem Moldovát egy tinédzser srác, majd nagyot húz a palackból. Hátán a felirat a Sex Actiont élteti, barátnője szemmel láthatóan inkább az Eddára szavaz; úgy fest, hogy a nézetkülönbség nemcsak áthidalható, de át is ölelhető. Különösen azért, mert társaikkal - köztük Józsival - éppen Kispál és a Borz koncertjére igyekeznek.

A karácsony környékére zsúfolódott fellépések sorában ez a buli az utolsó előtti. Az elmúlt két hét során a közönség majdnem szó szerint végigélvezhette a Sex Action ledér lányokkal tarkított dirty rock-koncertjét, kétszer is teli szájjal zabálhatta Pataky Attila és az Edda álrealista, álmunkás panelrockját, megborzonghatott a thrash metalban nyomuló Akela minél-szarabbul-szól-annál-jobb farkasprodukcióján, elgondolkozhatott Hobo szokásos karácsonyi bluesprogramján, és rázhatta a fejét az Omen múlt évi utolsó metálos döngölésére. Most pedig itt van a Kispál és a Borz, amelynek sajátos zenéje a másra fogékonyak ezreit csalja ki, ide, a Ligetbe.

Ma többen vannak, mint egy Edda-koncerten - állapítja meg a mellettem álló rendőr törzsőrmester. A lábánál fekvő kutya szájkosarával (egyelőre) békésen bökögeti a lábamat. - Nem nagyon szeretem a mai közönséget Régen legalább tartottak tőlünk, ma viszont sokszor szándékosan provokálnak.

Hoppá! - kontráz rá az ajtónál álló rendező. Megértő, de nem elnéző mosollyal emeli fel az egyik srác kabátujjából kiesett vodkás-üveget, és teszi a már félig megtelt kartondobozba. A napjaink koncertjein megszokottá vált motozás ezúttal is eredményesnek tűnik, hiszen a gyűjtőben nemcsak különböző boros- és pálinkásüvegek sorakoznak, hanem eltérő erősségű gázspray-k is. (Igaz, azért néhány dezodor is odakeveredett)

Odabenn - ahogy ezt az elmúlt nyolc évben megszokhattuk - levegőt sem nagyon lehet venni. Nem csoda, ha ettől a nehéz, nyomasztó, átható test- és cigarettabűztől, a lenyelt sörtől, no meg a hangerőtől egyesek teljesen bepöccennek, és elvesztik önkontrolljukat A kidobófiúk azonban sokan vannak, és résen állnak - így ha valaki túlzottan megfeledkezik magáról, könnyen a friss levegőn találhatja magát

- Visszatekintve a tavalyi évre, a koncerteken nem voltak kevesebben, mint eddig - mondja Lehel László, a Petőfi Csarnok ez idáig egyetlen igazgatója, miközben a büfét célba véve próbáljuk kerülgetni az embereket és a gyanúsan sötétlő foltokat - Amikor 1985-ben kinyitottunk, két éven keresztül egy tűt sem lehetett volna leejteni, annyian voltunk. Aztán az évtized végére a látogatottság beállt félmillióra. (Ez koncertenként átlag ezerötszáz nézőt jelent) Ez a szám az utóbbi években nem nagyon változott

Vannak zenekarok, amelyek kitűnően tartják magukat mint például az Edda - karácsony előtt két teltházas koncertet is tartottak. A metálosok viszont kicsit szétzilálódtak, a nyolcvanas évek végén tapasztalható felfutásuk óta úgy esett a színvonaluk, ahogy osztódtak meg szaporodtak. Ennek ellenére az Ossian vagy az Omen ma is behoz ezerötszáz-kétezer fiatalt. Az Akela és a Moby Dick nyomulása pedig azt mutatja, hogy a metálnak erre a szélsőséges ágára is elég nagy a kereslet

- A múlt évben a leglátványosabb előretörésünk a blues területén figyelhettünk meg - veszi át a szót Nagy Ákos, a csarnok könnyűzenei koncertszervezője. -Hobóék sokáig egyedül voltak a színen, időközben felnőtt azonban egy nagyon felkészült új generáció (Palermo Boogie Gang, Ferenczi György, S Modell, Takáts Tamás Dirty Blues Band), úgyhogy csak most derül ki igazán, hogy Hobo mennyire versenyképes. Talán ezért is hagyta ott eddigi hű társa, Póka Egon, aki - nyilván nem véletlenül a Petőfi Csarnokkal átellenben levő Globe-ban - a fiatalokkal szintén bluesünnepet tartott karácsonykor. Tehát ezen a területen látok egyedül frissülést, más műfajban egyelőre teljes a szélcsend.

- Melyek voltak az év legnagyobb sikerei, illetve bukásai?

- A legsikeresebb koncertünk Al diMeola vendégszereplése volt tisztán kétszázötvenezer forintot hozott a konyhára. Eric Burdon idei koncertjén viszont körülbelül 800 ezret buktunk. Ennek ellenére az egyenlegünk az év végén pozitív maradt talán azért is, mert újabb kockázatokat már nem vállaltunk
A jelenlegi támogatási rendszerben ezt nem engedhetjük meg magunknak. Évi 120 millióból gazdálkodunk, ennek egyharmadát adja a fővárosi önkormányzat, a többit nekünk kell előteremteni.

Hogy honnan? A legtöbb pénzt a (szakkiállítások, illetve a külsős koncertek terembérleti díjai hozzák. Az összbevétel körülbelül 30 százalékát teszik ki a jegyek, ugyanakkor saját eszközeinkkel, házon kívül, vidéken, megyei sportcsarnokokban is szervezünk koncerteket Emellett, bár kis számban, de kapunk pályázati pénzeket is.

Időközben a nagyteremben Kispál András belecsap a gitárjába, ezzel kezdetét veszi a közel kétórás program. A színpadról ezúttal hiányoznak a megszokott szponzorzászlók, mindössze egy dülledt szemű, ezerszeres nagyítású légy figyeli a mozgásba lendült tömeget. Itt-ott még csápolnak is, de ez a zene kicsit más, mint amit megszoktunk. Feltölt energiával, de nem robbant szét, megérint de nem sokkol, inkább csak felkavar. Három pécsi fiú - néha gyermeki - vallomása az őket körülvevő világról. Belőlük vélhetően sohasem lesz sztár. Nem azért mert tehetségtelenek, hanem azért mert nem is keresik a csúcshoz vezető utat

- Magyarországon sajnos még mindig nem igazán ipar a rockzene - magyarázza Lehel László, miközben a sörözőből figyeljük a fejleményeket. - Nincsenek egymásra épülve a különböző szakmák, a lemezkiadás, a koncertszervezés, az újságírás, a televízió. Az utóbbi két év alatt - a Queen-emlékkoncert kivételével - például egyetlen tévést sem láttam PeCsa-bulin. Pedig rengeteg olyan produkció van errefelé, amelyet vétek nem rögzíteni. A rádióból is kikerültek az élő közvetítések, ami pedig a műfaj sava borsa. Ugyanakkor áldatlan hirdetési körülmények uralkodnak a városban, melyek már nem segítik, sokkal inkább ellene dolgoznak a koncerteknek. Pedig a rockzene -és ezt ne szégyelljük bevallani - igenis kemény áru. Csak akkor lesz jobb, ha megfelelő tőkét fektetnek bele. Csak akkor fejlődhet tovább, ha megvannak hozzá a gazdasági feltételek. A többség már nagyon régóta nem szerelemből csinálja.

A teremből ebben a pillanatban vad morajlás hallatszik ki. Lovasi András, a zenekar basszusgitárosa ugyanis izzadságtól csatakosan bejelentette, hogy mára ennyi futotta az erejükből. A tömeg persze nem hisz nekik, fújolnak, meg kiabálnak A fiúk sem kéretik sokáig magukat A közönség hálás, ők nemkülönben, így a ráadásból újabb félórás koncert kerekedik. Lehel Lászó is tovább morfondírozik, ekképpen:

- Sajnos ennek a műfajnak talán az utánpótlásával van a legnagyobb baj. Nem azért, mert nincsenek tehetséges fiatalok, hanem mert - úgy érzem - hiányzik belőlük a lelkesedés. Mi minden évben három-ötszázezer forintot áldozunk tehetségkutató versenyekre. Éppen most is szervezünk egy keményzenei találkozót, már zajlanak a jelentkezések, februárban zsűrizünk, és körülbelül május végén lesz a döntő. Mindezek ellenére a versenyek idején a terem szinte kong az ürességtől. És ez nagyon fáj.

Amikor a beat forradalma zajlott, rengeteg zenekar működött Magyarországon. Az öcsém is pengetett egy bandában. Tudom, hogy amikor felléptek, ment a körtelefon az egész családnak, a barátoknak, és felfutottunk a bulikra. Ma csinálunk tizenhat zenekarral egy tehetségkutató fesztivált de még egymást sem hallgatják meg, nemhogy barátokat hoznának. Nagyon súlyos tévedésük ez. így ugyanis a szakma önmaga építkezik. Egyszerűen nem tudom, mit lehetne csinálni. Tisztában vagyok vele, hogy ennek a zenének ma már nincs forradalma. Talán igazán újat sem lehet kitalálni. De azért nagyon lehangoló, ha egy kétezer fős teremben jó, ha harmincan lézengenek.

Miközben kifelé bandukolunk, és zsongó fejünket megmártjuk a jótékony késő esti szellőben, eszembe jut hogy megint eltelt egy esztendő. Úgy is fogalmazhatnék, hogy újból kezdődik egy másik. S most megint reménykedhetünk.