Ez a könyv régóta íródik. Legalább tíz éve. Kiadása is régóta húzódik. Legalább öt éve. Most végre, ha kicsit csonkán, angolul, kis példányszámban és igen borsos áron, de megjelent. Jazzberkekben vélhetően nem kis vitát fog kiváltani. Ez ugyanis Európa tizenötödik nemzeti jazz-története. (A sors különös iróniájaként viszont az egyetlen, amely nem anyanyelvén, hanem csak angolul hozzáférhető.)

Szerzője, Simon Géza Gábor nem könnyű eset. Huszonnyolc éve gyűjtögeti a magyar jazz sokszor méltatlanul vagy nemtörődömségből elhullajtott zenei morzsáit, tényeit, dokumentumait. A hatvanas évek végétől kisebb-nagyobb megszakításokkal a Magyar Rádió állandó külső (jazz-) munkatársa, s 1970 óta - a volt keleti blokkból másodmagával - a Nemzetközi Jazzkutatási Társaság tagja. A hetvenes évek elején az Akadémia berkein belül Csányi Attilával és Pál Sándorral folytatott jazztörténeti kutatásait leállították, mondván, nincs rá pénz, meg egyébként is, minek. Végül is - negyedik nekifutásra - a Soros Alapítvány kétéves ösztöndíja tette lehetővé, hogy (élet)művét befejezhesse.

Mint utaltam rá, a kötet várhatóan komoly szakmán belüli vitát fog kiváltani. (Vagy egyszerűen csak nem figyelnek oda rá?) Simon könyvében ugyanis alapjaiban kezdi ki a jazz határairól korábban alkotott képet. Nevezetesen azt, hogy ami az ötvenes-hatvanas évek előtt történt, az nem jazz. Maximum improvizatív tánczene.

A dolog pikantériája, hogy Simon a támadások ellenére tovább ment vissza időben, s dokumentumokkal alátámasztva nem kevesebbet állít, minthogy magyar nyelvterületen először bizonyos Ira Aldridge vaudeville-előadó szólalt meg „jazzesen”. Mindezt 1853. augusztus 30-án, a Nemzeti Színházban tette. Az ezt követő fellépéseinek sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a szárnyait éppen csak bontogató hazai hangjegykiadók közli a mindössze két esztendeje működő Rózsavölgyi és Társa cég 108. kiadványaként az említett művésznő három darabját bocsátotta közre.

A Hotelinfo Kft. gondozásában és a többi reménybeli szponzor szíves visszahúzódása következtében csak angolul megjelent kötet (árához mérten is) rendkívül szép kivitelű és gazdagon illusztrált. Tulajdonképpen nem annyira jazztörténet, mint inkább mozaikok együttese. Fontos, hogy nem zenész, hanem kutató írta, így ízlés- és divatirányzatoktól mentesebb, objektívebb tudott maradni. (Néha túlságosan.) A hangsúly értelemszerúen az elfelejtett, évtizedekre, Martiny Lajos, Beamter Bubi, Buttola Ede és Chappy tevékenységére helyeződik. A kötet ugyanakkor nemcsak az eladási statisztikákat, de a hazai jazzzenészek itthoni és nemzetközi elismeréseit és - ha volt - éves toplistájukat is tartalmazza.

Érdekesség, hogy a legkelendőbbnek a Benkó Dixieland Band Face To Face című albuma bizonyult (60 ezer példány), második Syriusék Az ördög álarcosbálja című opusza (33 ezer), míg harmadik az amerikás magyar Szabó Gábor Femme Fatale-ja (30 ezer). Külön fejezet foglalkozik a hazai jazzélet hőskorának számító Dália-érával, és a külföldre szakadt magyarok - Bacsik Elek, Zoller Attila, Szabó Gábor, Dudás Lajos - életművével. Befejezésül pedig a szerző napjaink „szomorúságát” villantja fel: mai, válságoktól terhes (vadkapitalista) időszakunkban igazán értékes jazzfelvételeket általában csak kisebb-nagyobb nyugati támogatással lehet megjelentetni. Elég, ha Szabó Sándor, Malecz Attila, a Trio Stendhal, vagy Gadó Gábor anyagaira gondolunk. Üdítő ellenpéldák viszont a kizárólag (fekete) lemezen hozzáférhető Adyton-kiadványok.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Vitatott Magyar jazztörténet >> - cikk, 1999. december

Simon Géza Gábor: A saját gyártású lemezeké a jövő >> - interjú, 1997. augusztus

A magyar jazz könyve >> -  cikk, 1993. február

Simon Géza Gábor: Meddig jazz a jazz? >> - interjú, 1992. március