A skinheadek cselekedeteiről, vélt vagy valós szándékairól többnyire a napilapok botránykrónikáiból értesülünk. Ismereteink felületesek, többoldalú aktuálpolitikai előítéletekkel és manipulációkkal terheltek, így fordulhat szinte naponta elő, hogy még kinézetükről, öltözködésükről is hamis képet kapunk, hiszen maguk a hírközlők tévesztik össze a bőrfejűeket más csoportosulásokkal. Kérdezhetjük: nem mindegy-e, hogy fényesre suvickolt bakancsban vagy cowboy-csizmában voltak-e azok, akik az adott körülmények között az adott módon viselkedtek? Véleményünk szerint nem mindegy. A rasszista, nacionalista nézeteket valló, külső megjelenésükben, jelképhasználatukban szerte a világon, Nagy-Britanniától Japánig bizonyos azonosságot tükröző csoportok valós társadalmi szerepét, veszélyességét csak akkor mérhetjük fel igazán, ha pontos ismeretekkel rendelkezünk róluk, s arról a közegről, amelyben mozgalmuk gyökeret ver. Sorozatunkban szeretnénk valamivel több információt szolgáltatni a skinheadekről, mint amennyi egy-egy bűnügyi tudósításból kiszűrhető. Tesszük ezt nem csak azért, hogy a bőrfejűek legyenek fel- és megismerhetők, hanem általuk az a világ is, amelyben a mind többet emlegetett skinheadek és a mind jobban aggódó nem skineadek élnek.

A bőrfej, mint (ruha)divat

A skinhead-mozgalom az Egyesült Királyságból, a londoni East Endről indult. Az első simafejűek, vagy ahogy mások nevezték, magas homlokúak a hatvanas évek végén, egyes vélemények szerint a hippi-kultúra ellenpólusaként megjelenő „mod”-okból, mások szerint a dél-londoni Rude Boy-okból (Durva fiúkból) váltak ki, illetve hatásukra váltottak fazont. Az általuk képviselt irányzat azonban ekkor kizárólag divatot, öltözködésmódot jelentett, amennyiben öltözéknek tekinthetjük a simára borotvált fejet. Bármilyen meglepő, de ezek a bőrfejű fiatalok kezdetben a reggae-t játszó együttesek koncertjein tűntek fel, s mivel kedvenceik - a Desmond Decker, a Judge Dread, Prince Buster vagy az Upsetters - többsége a zenéből következően színesbőrű volt, a közönség soraiban sem kizárólag fehér fiatalok táncoltak. Az 1969-ben felbukkanó Slade volt aztán az első olyan együttes, amely rock-zenéjéhez a skinheadek divatját választotta, nem népszerűségre téve így szert az angol munkásfiatalok körében.

Az első skinheadnak nevezhető csoportok néhány londoni labdarúgócsapat - a Milwall, a West Ham és a Chelsea - szurkolók között bukkantak fel. Számukra a továbbiakban a hétvégi futball-mérkőzés jelentette a legfontosabb időtöltést, s ha nagyon unták a meccset, más szórakozás után néztek. Tulajdonképpen ekkor kezdődtek meg a mára rémisztő méreteket öltő erőszakos események a stadionokban.

A hetvenes évek elejére a skinheadről az az általános kép alakult ki, hogy ők a „paki-verők” (vagyis, hogy akciókat hajtanak végre a főleg Nyugat-Indiából, Pakisztánból érkezett bevándorlókkal szemben), és a labdarúgó mérkőzések botrányainak okozóit is közöttük kell keresni. A rendőrség - a klubokkal egyetértésben - a további erőszakos cselekményeket megelőzendő kitiltotta őket a stadionokba. Talán ennek köszönhető, hogy a skinheadek hamarosan megnövesztették a hajukat, és 1973-74-re szinte teljesen eltűntek London utcáiról.

Skinhead revival

A szakemberek 1976-77-t tekintik a skinhead-mozgalom feltámadásának, még akkor is, ha ezekben az években a fiatalok körében elsősorban a punk hatott elemi erővel. Nem véletlen, hogy az első skinhead együttesek egyike sem volt „homogén”. Legtöbbjük punk zenekarként indult, majd a punk mozgalom sorvadásával került egyre közelebb a punk kezdeti lázadó szellemét megtartó skinheadhez. S amíg a punkból elfogadott zenei irányzat lett, addig a skinhead és a jellegzetes Oi! zene, megmaradt az utca zenéjének.

Szintén ebben az időszakban jelentkezett először a mozgalom fejlődését befolyásoló együttes, a Skrewdriver. Ideológia töltetüket ekkor még társadalmi helyzetük és gyökerük határozta meg, így All Skrewed Up című első nagylemezük szinte kizárólag a munkás fiatalok problémáival foglalkozott. Később a zenekar vezetője, Ian Stewart kapcsolatba került az angol Nemzeti Fronttal, dalaikba egyre több politika szüremlett be, s az általuk képviselt irányvonal ma a skinhead-mozgalom legszélsőségesebb irányzatának mondható. A kezdetben csupán egészséges nemzettudattal töltött ág az idők folyamán fokozatosan felvette a második világháborús, főleg német, nemzeti-szocialista gondolkodás- és jelképrendszerét.

Az évtized végére a még közös punk-skinhead zenekarok - Cockney Rejects, Angelic Upstarts, Sham '69 - mellett egyre-másra alakultak a „bőrfejűséget” külsőjükben is megjelenő együttesek. S bár a kopaszok jelentős része nem volt fogékony a szélsőjobboldali csoportok által keltett/felvállalt faji jellegű diszkriminációra, a skinheadekről alkotott véleményt mégis ez határozta meg.

A southalli zavargás

Az angol skinhead történelem szempontjából az egyik legfontosabb dátum 1981. július 4-e, péntek. Ekkor léptek fel a legismertebb londoni Oi! zenekarok, a Last Resort,  a Business és a 4-Skins a főleg ázsiai bevándorlók által lakott Southallban. Utólag nehéz kideríteni, mi történt valójában, a másnap reggeli újságok mindenesetre szenzációként számoltak be a „faji zavargásról”. Annyi bizonyos, hogy a Hamorough Tavern nevű kocsmában megtartott koncertet követő „törzsi csata” után valódi háborús kép tárult az arra járók elé. Kiégett épület, leomlott faldarabok, felborított rendőrségi kisbusz, felgyújtott kocsik romjai voltak láthatók mindenfelé, a környező kórházakat és rendőrőrsöket pedig megtöltötték a résztvevők.

A nyomozók szerint az East Endről érkezett skinheadek csoportja, még a koncert megkezdése előtt inzultált egy ázsiai vendéglőtulajdonost, és megvert néhány járókelőt. Állítólag ezért gyűlt össze a kocsma köré a mintegy háromszáz, bosszút lihegő ázsiai. A kiérkezett rendőrök kordont vontak az épület köré, de mint kiderült, ez nem bizonyult megfelelő visszatartó erőnek. Először csak kő- és féltégla-darabok csapódtak az ablakoknak, majd később - a sorfalt álló rendőrök feje fölött - a betört üvegeken keresztül benzines-palackok repültek. A kocsma kigyulladt, a bentlévők pánikszerű menekülésbe kezdtek. Kint pedig elszabadult a pokol.

A southalli zavargás mérföldkövet jelentett a mozgalom történetében. Ettől kezdve a korábban viszonylag egységesnek tekinthető skinhead mozgalom több irányba ágazott szét. Ugyanakkor a brit közvélemény és politikai vezetés - más irányzataira ügyet sem vetve - a skinhead mozgalomnak kizárólag a szélsőjobboldali részét emelte és vetítette ki annak egészére. Vélhetően ennek köszönhetően, hogy amíg a bőrfejűek egy büszkén felvállalta a faji zavargásokat, a mérsékeltebbek egyre nagyobb távolságot próbáltak tartani az őket kompromittáló csoportoktól.

Tradicionálisak és OI!-ak

A skinheadek egyik csoportja - mely magát tradicionális skinhead-ként határozta meg, mások Trojan-, vagy ska-skinheadeknek hívják őket - a Sham 69 nevű punk zenekar követőiből vált ki. A hatvanas évek végi skinhead divat szerint öltöztek, részben reggae-re, részben az abból kifejlődött ska zenére táncoltak. Kedvenc együtteseik a régi előadók mellett a Selecter, a Beat és a Specials. A zenéből adódóan ezekben az együttesekben több színesbőrű zenész is megfordult. Tény viszont, hogy a ska zenekarok közül a legnagyobb sikert a csak fehérbőrű és munkás fiatalokból álló Madness érte el. (A Madness - a legtöbb skin-együtteshez hasonlóan és a többi ska együttessel ellentétben - sosem emelte fel szavát a rasszizmus ellen. Igaz, nem is agitált mellette.) A tradicionális bőrfejűeket a politika nem igazán érdekelte, de felléptek a fajgyűlölet ellen, mondván, kezdetben senkinek sem jelentett problémát a származása.

A skinheadek másik csoportja, az úgynevezett OI! skinek számára a legfontosabb összetartó erő a munkásszármazás. Ennek megfelelően zömmel a Munkáspártra szavaznak. Teszik annak ellenére, hogy nem érzik úgy, mintha az valóban a munkásosztályt képviselné. Kétségbe vonják a párt vezetőinek munkás származását, és ha valóban a soraikból indultak is volna a képviselők, az évek alatt a középosztály részesévé váltak. Ezért inkább elfordulnak a politikától, hozzátéve, hogy őket úgy se érti meg senki, értük senki nem emeli fel a szavát.

Ezért is bálványozzák talán olyannyira a soraikból kikerülő és a munkásosztály problémáival foglalkozó skinhead-bandákat. Legismertebb együttesük a 4-Skins. Érdekes, hogy amíg a southalli zavargások fő kirobbantójának éppen őket említik, és náci-együttesnek bélyegezték őket, az együttes vezetője szociál-demokrata, a dobosa szocialista beállítottságú. A már említett Last Resort mellett a Business enyhe nacionalizmusa rendre abban nyilvánul meg, hogy elénekelnek egy-egy számot a Union Jack-ről, vagyis a brit lobogóról.

A szélsőjobbtól a szélsőbalig

Már a nyolcvanas évek elején megjelent a baloldali (a baloldalnak is inkább a szélsőséges változatát képviselő) skinhead irányzat, a Red Skins, melynek képviselői elutasítják a nacionalizmus minden változatát. Inkább a tradicionális skinheadekkel mutatnak rokonságot, de öltözködésükben a nyolcvanas évek skinhead divatját követik. Soraikban megtalálhatjuk a különböző bevándorló-közösségek képviselőit. Ruhájukon gyakran láthatóak szélsőbaloldali és munkásmozgalmi, valamint (az akkor még létező) Szovjetunió jelképei. Sokkal jelentősebb politikai töltése van a csoportosulásnak, mint az előbbi kettőnek. Ők a marxista-leninista elvekkel szimpatizálnak, de társnak tekintik az anarchista nézeteket valló punkokat is. Együtteseik a Red London, a Red Alert, vagy másik oldalról indult, de fokozatosan nézeteket váltó Angelic Upstarts.

A fokozatosan eltűnő tradicionális és red skinheadeket váltotta fel az évtized végén jelentkező új, baloldali skinhead irányzat, a S.H.A.R.P. (Skinheads Against Racial Prejudice - Skinheadek a faji előítéletek ellen). A baloldali skinhead-irányzatok közül ez idáig a legerősebb, és legelterjedtebb; nem csupán a Brit-szigeteken, de Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is. Véleményük szerint a rasszista skinheadek csupán kisebbséget alkotnak a skinheadeken belül. Maguknak azt a szerepet szánják, hogy jelvényeik, újságjaik, együtteseik segítségével a közvéleményt meggyőzzék arról, hogy az igazi skinhead anti-rasszista.

A fentieken kívül további két, meglehetősen szélsőséges csoportot, csoportosulást érdemes említeni. Az egyik a Skrewdriver nevéhez kapcsolódik. A zenekar tagjai „civilben” a Blood and Honour című politikai újság, és egyéb kiadványok létrehozásával és terjesztésével foglalkoznak. Közülük vált ki a White Noise körüli tömörülés, mely Rock Against Communism (RAC) koncertek szervezésével gyűjti egybe a saját hitvallású fiataljait. A RAC koncertek a Tom Robinson, és más baloldali előadók által életre hívott Rock Against Racism (RAR) ellenpólusaként funkcionálnak. A koncertekjeiken gyakran léptek fel ska együttesek és más, a skinhead szélsőjobboldali irányzataival egyet nem értő, régebben skinheadeknek is játszó zenekarok.

A nagy öregnek számító Skrewdriver mellett gyakori vendég a No Remors, a Sudden Impact, a Skullhead és a Brutal Attack. Számaik szövegeiben a rasszista motívumok mellett az antiszemitizmus és az aktív politizálás jellemző. Érdekes, hogy nem hallani tőlük sem Angliáról, csupán Britanniáról, és a brit zászlóról, valamint az általuk egységesnek tekintett fehér fajról, mely Európát lakni egyedül hivatott. A második világháború német birodalmára büszkén tekintenek, dalaikban emlékeket állítanak Adolf Hitlernek, Rudolf Hessnek és a nemzetszocializmus eszméjének. Politizálni a saját skinhead szervezetek mellett a már említett Nemzeti Frontban, és a British Movementben szoktak.

Szólnunk kell még egy punk-skinhead átmenetről, amit Herbertnek is neveznek, s bár inkább punknak néznek ki, felfogásukban a skinheadekre hasonlítanak.

*

A felsorolt kategóriák látszólag éles határt húznak a mozgalmon belül, valójában azonban sokkal finomabb átmenetek léteznek. A vázolt irányzatok csupán egy-egy magot jelölnek, mely körül a különféle ideológiák kialakulnak. Napjaink Angliájában a skinhead-mozgalom sokkal szerényebb méreteket ölt, mint korábban, de London, tágabb értelemben Anglia ma is a skinhead-élet központjának tekinthető.

(folytatása jövő héten)

Jávorszky Béla Szilárd - Thoroczkay Zsolt

------------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Skinheadek - 1. A kezdetek: Nagy-Britannia >> - cikk, 1993. szeptember

Skinheadek - 2. Bőrfejűek Délen és Nyugaton >> - cikk, 1993. szeptember

Skinheadek - 3. Bőrfejűek Európán kívül >> - cikk, 1993. szeptember

Skinheadek - 4. Bőfejűek a volt szocialista blokkban >> - cikk, 1993. október

Skinheadek - 5. Bőrfejűek Magyarországon >> - cikk, 1993. október

A skinheadbakancs >> - cikk, 1993. április