A skinhead mozgalom nyugat-európai megjelenésének idején, a hatvanas évek végén - hetvenes évek elején a hazánkban uralkodó politikai, társadalmi helyzet nem tette lehetővé, hogy az „imperialista dekadens” ifjúsági szubkultúrák jelentős teret nyerjenek a hazai fiatalság körében. Az akkoriban erősen cenzúrázott sajtó befogta szemét-fülét, nem vagy csak sarkítva közölt cikkeket a Nyugat-Európában felszínre kerülő ifjúsági problémákról, jelenségekről. Ez persze bénítólag hatott annak az ifjúságnak az önszerveződésére, amelyet az úttörő-, majd KISZ-szervezeteken keresztül próbált meg a hatalom az általa helyesnek ítélt irányba terelni.

A hetvenes évek vége felé tűntek fel Budapest utcáin az első olyan fiatalok, akik jelvényként horog- vagy nyilaskeresztet viseltek. Mindezt azonban nem annyira meggyőződésből, sokkal inkább a fennálló rendszer vagy az egész felnőtt társadalom elleni lázadásból tették. Mivel azonban ők semmit sem tudtak ennek az eredendően munkás mozgalomnak a szellemi és társadalmi hátteréről, igazából nem tekintjük őket az első magyar skinheadeknek.

A nyolcvanas „évfordulóra” a punk valósággal dinamitként robbant a nyugat-európai fiatalok körében, az azt követő szökőhullám már a vasfüggönyt is kikezdte, és a repedéseken keresztül - más áramlatokkal együtt - a skinhead-eszme beszivárogott az országba. Tehette ezt annál inkább, mivel az utcáról indult punk-mozgalom kezdett felhígulni, szélesebb ifjúsági körhöz szólni.

Miután a skinhead a punkkal együtt érkezett Magyarországra, kezdetben nem lehetett éles határt húzni a két ifjúsági csoportosulás között. Részben azért, mert mindkettő hasonló lázadó ideológiával jelentkezett, részben azért, mert a két csoportosulás létszámát tekintve együtt sem volt jelentős. Ez az „együttes szubkultúra” ekkor kizárólag a saját köreikből verbuválódott együttesek, illetve azok koncertjei köré szerveződtek.

Az első botrányok

Az első botrányok és rendőrségi eljárások azonban nem várattak sokat magukra. Az 1983 februárjában megtartott CPg, Mos-Oi, Kretens koncert kapcsán júliusban indult meg a nyomozás „nagy nyilvánosság előtt elkövetett, közösség megsértésének alapos gyanúja  miatt. A fellépő együttesek közül - a híresztelésekkel ellentétben - csak a Mos-Oi volt egyértelműen skinhead banda, a másik két zenekar inkább punknak mondható. Érdekesség, hogy az akkori vezetés a CPg együttes által képviselt kommunista ellenes hangvételt tartotta a veszélyesebbnek (és fogalmazta meg bírósági ítéletek formájában), nem a Mos-Oi által énekelt, és azóta fogalommá vált „Cigánymentes Övezet”-et. (A CPg tagjai letöltendő, a Mos-Oi tagjai felfüggesztett börtönbüntetést kaptak.)

Az újságokban ekkor megjelenő elemző-, beszámoló- és ellencikkekből szerezhetett tudomást az ifjúság (és persze az egész társadalom) ezen együttesekről, melyek csapnivaló minőségű, legendássá váló kazettái továbbra is igen keresettek maradtak. A skinhead-mozgalom innentől kezdett fokozatosan eltávolodni a punktól, és vált egyre erősebbé a nyolcvanas évek második felére. Ekkoriban sem korlátozódott csupán Budapestre: több nagy vidéki városban alakultak skinhead közösségek, mint például a Dél-Alföldön, Szegeden, Hódmezővásárhelyen vagy a Mátra és a Bükk között megbújó Egerben.

A folyamatosan puhuló diktatúra ugyan nagyobb teret engedett a szubkultúráknak, azért mindvégig erős rendőrségi megfigyelés alatt tartotta őket. Ennek ellenére - vagy ennek hatására? - a skinheadek ideológiája egyre karakteresebb lett és terjedt. A célok között szerepelt a történelmi Magyarország határainak visszaállítása, a fennálló szocialista rendszer megdöntése, a szovjet csapatok kivonulása. Ellenségeik pedig az említett cigányok, akiket léhűtő életmódjuk, bűnöző magatartásuk miatt bélyegeztek meg, vagy az ekkor a Váci utcában először felbukkanó, és főleg dollár beváltásából élő, arabok voltak.

A legjelentősebb bőrfejű együttesek az Oi-kor, az Egészséges Fejbőr, vagy vidéken a Fehér Virágok és a 88-as csoport volt. A mozgalmon belül igen erőteljes hierarchikus felépítettséget lehetett megfigyelni. A mozgalomban elfogadott, és azt vezetni látszó emberek - a skinhead-mozgalom megszűrése, és politikai értelemben ütőképessé tétele érdekében - létrehoztak egy elitet, Pannonskins névvel. Hogy ez a kezdeményezés mégsem vált (válhatott) jelentőssé, az elsősorban a Dudás-ügy és a kubai vendégmunkás-verés után kialakult légkörnek volt köszönhető.

A Dudás-ügy és a kubaiak

1988. április 22-én a Fővárosi Művelődési Házban egy holland rock and roll zenekar adott koncertet. Egyik napilapunk fotóriportere épp dolgozott, amikor az egyik jelen lévő fiatal úgy döntött, másodszor nem szól, inkább rúg. Mire a fotós szemét elöntötte a vér. Amolyan szokványos péntek esti szórakozóhelyi baleset, a rendezők sem vették nagyon komolyan, a fiút kitessékelték, részükről az ügy ennyivel el volt intézve. A napilap viszont rövid tudósításban tájékoztatta az olvasókat az incidensről, a kollégát megkérték, tegyen feljelentést. Mivel Dudás András közismert volt a bőrfejűek között, „hőstette” szájról szájra járt, a hétköznapi atrocitásból híres-hírhedt Dudás-ügy lett, melynek készleteit az írott és elektronikus sajtó bőséggel és készséggel tálalta, megfújva a harci kürtöket a jelenség ellen.

Az olajat a tűzre a két nappal később, a metró Kőbánya-Kispest végállomásán történtek jelentették. Ma sem lehet pontosan tudni, mi zajlott le ott valójában, még a téma „ügyeletes szakértője”, Szántó Gábor is - saját bevallása szerint - napokig szédült, amikor a jegyzőkönyvekkel ismerkedhetett. Több száz oldalnyi papír, gyakran mellébeszélő, egymásnak ellentmondó vallomások tömkelege. A kubai vendégmunkásokat foglalkoztató Kőbányai Textilművek mindenesetre feljelentést tett ismeretlen tettesek ellen garázdaság és testi sértés elkövetésének alapos gyanúja miatt. Annak ellenére, hogy a rendőri jelentések szerint a verekedés során sérülés nem történt. A kiérkező szervek megállapították, „körülbelül 50-60 fős tömeg tartózkodott az állomáson, részben kubai vendégmunkások (8-10 fő) részben újhullámos fiatalok (sic!) (40-50 fő) voltak, akik érkezésemkor már nem verekedtek, de botokkal, kövekkel voltak felszerelve. A hangadókat és a verekedés kezdeményezőit megállapítani nem tudtam, kiemelni nem lehetett őket. A metró biztosa, Erős János elmondotta, hogy a metróban és az állomás területén rongálás nem történt.”

Egy héttel később a rendőrök a Deák téri metróállomáson igazoltattak néhány fiatal, mivel „mindegyiküknek rövidre volt nyírva a haja, és surranóban voltak, így feltételezhető, hogy köztük van az április 24-i verekedés néhány résztvevője”. A verekedők közül néhánynak a neve és címe alig egy héttel a botrány után vált ismertté vált. (Dudás András, T. István („Totya”), J. Sándor („Zsiráf”), P. József („Bubó”), K. Sándor („Vasutast”), M. János („Kishitler”) és T. Zsuzsanna („Tádé”).) A rendőrjárőrök ettől kezdve folyamatosan gyűjtötték az adatokat a Dési Huber Művelődési Házban, a Csepeli Ifjúsági Klubban, ellenőrzéseket tartottak a Vörösmarty és az (akkori) Felszabadulás téren, a Petőfi Csarnokban, a Fővárosi Művelődési Házban és a főváros más, általuk fertőzöttnek élt pontjában, kocsmákban, aluljárókban. A fenti esetek pedig mindemellett jó ürügyet szolgáltattak a végnapjait élő Grósz-kormány számára, hogy a rendszert legélesebben ostorozó skinheadek ellen a jog szigorával lépjen fel, így a mozgalom (vélt vagy valós) vezetőit szabadságvesztésre ítélje.

Hírek és rémhírek

Ekkor, illetve az ezt követő szegedi bőrfejű-arab összetűzések nyomán kerültek végérvényesen a köztudatba a skinheadek. A jelenséggel újságírók, tévés és rádiós szakemberek kezdtek „behatóbban” foglalkozni, a hazai eseményeket általában a nyugat-európai skinheadek viselkedésével magyarázták. Tették ezt annak ellenére, hogy a Nyugat-Európában a skinheadek csoportjaira sokkal inkább a szubkulturális vonások, mint az egységes politikai állásfoglalás volt a jellemző. Magyarországon viszont mindig is az utóbbi volt előtérben, és a már említett felépítettségből adódóan, a mozgalom perifériáján állók osztották a vezetők véleményét, vallották az együttesek által képviselt, és a koncerteken hangoztatott eszméket.

1988 júliusának közepén a tévé és a Képes 7 után a napilapok különös hírekről számoltak be. Borsod megyében, ahol mintegy nyolcvanezer cigány él, július 6-án a tállyai cigányok lerángattak egy csehszlovákot a motorjáról, s mert a szerencsétlen történetesen kopasz volt, húszan-harmincan agyba-főbe verték. Szerencsére egyikük megnézte a fiú iratait, és leállította a cimborákat.

Néhány nappal korábban a helyi napilapban a megyei rendőr-főkapitányság rövid közleményt jelentetett meg, amelyben megnyugtatja a lakosságot, hogy nincsenek a megyében bőrfejűek . Ezek után sok faluban azonnal önvédelmi csoportokat alakítottak a cigányok, „felfegyverkeztek”, éjjeli őrséget szerveztek. Az Országos Cigánytanács vezetői végiglátogatták az érintett településeket, s bebizonyosodott, hogy ilyen támadásokra nem került sor. Kérték a cigányt lakosságot, hogy ne higgyenek a rémhíreknek és ne keltsenek feleslegesen pánikot.

Az újságok hasábjain megjelenő, és a TV-ben, rádióban leadott riportokon keresztül viszont nem csak a közvélemény, de egyre több „szimpatizáns” is értesülhetett a „jelenségről”. Így az 1988-ban mindössze ötszáz tagot számláló mozgalom néhány év alatt több ezresre duzzadt. Ez az évtizedforduló legjelentősebb ifjúsági divatját jelentett, mely nemcsak a szakmunkásképző intézetekben és szakközépiskolákban, de a gimnáziumokban is megjelent.

A legtöbb hívet a mozgalom nyílt kommunista-ellenessége vonzotta (mely a rendszerváltás után elfogadott nézetükké vált), valamint az igen nyers módon megfogalmazott cigányellenesség. Sokan azonosultak ugyanakkor a mozgalom zömére jellemző mérsékelt jobboldali, nacionalista eszmevilággal, mely felvállalt számos olyan kérdést, mellyel korábban foglalkozni nem lehetett. Nem mutatkozott viszont nagy érdeklődés a szerény, de jelenlévő szélsőjobboldali, különösen náci, fasiszta jellegű ideológiák iránt, mint ahogy a mozgalom egészére se volt jellemző az antiszemitizmus, főleg az egészet elsősorban divatból követő fiataloknál.

A rendszerváltás után

Az új rendszer, mint oly sok más nehézséggel, a skinhead-kérdéssel is nehezen birkózott meg. Előbb vívmányként - mint a kommunista rendszer egyik torzszülöttjét - megszüntette a skinheadekkel is foglalkozó ifjúságvédelmi osztályt, majd bő egy év elteltével hasonló névvel ismét létrehozta azt.

De nem csak a rendszer volt tanácstalan, hanem az egész társadalom, sőt maga a mozgalom is. Jóllehet néhány politikai párt részéről történt kísérlet arra, hogy ezt az viszonylag nagy ifjúsági csoportot megnyerje magának (például a Jurta-színház köré csoportosult politikai pártok, csoportok részéről 1990 nyarán), de a bőrfejűeket újra egységesíteni sem nekik, sem másoknak nem sikerült. Annak ellenére, hogy 1989-90-ben soha nem látott nézősereg előtt léphetett fel az újjáalakult Oi-kor, mely még mindig a legnagyobb befolyással bírt közöttük. Feloszlásukat követően azonban magára maradt a mozgalom. Néhány társaság egyre szélsőségesebb befolyás alá került, mely főleg a ruhájukon viselt jelképeken és ideológiájukban fogalmazódott meg.

Nyugaton a társaságokat - az együtteseken kívül - főleg az általuk készített és terjesztett skinhead-fanzinek kötötték össze. Magyarországon az első ilyen jellegű kiadványok 1990 körül jelentek meg. A két legjelentősebb közülük a mérsékelt irányzathoz sorolható, és 6-700 példányban megjelenő Pannon Bulldog és az előbbivel ellentétben, külföldön készített és kiadott, szélsőséges gondolatokkal átszőtt, az országba néhány tucat számára elérkező  Kitartás volt. (Utóbbi 1990-ben, a Pannon Bulldog pedig 1992-ben megszűnt. Jelenleg is léteznek skinhead-fanzinek, de meglehetősen silány minőségűek. Igaz, nem csak Budapesten, hanem több vidéki városban hozzáférhetőek.)

A mozgalom a nagy vidéki városok után a kisebb városokban, és - főleg az ország keleti felében - a nagyobb falvakban terjedt tovább. Ellentétben Nyugat-Európával - ahol a nagyvárosok peremkerületei elsősorban a skinhead megjelenésének színterei - Magyarországon tehát nem kizárólag urbánus szubkultúraként, hanem helyenként a falusi életvitellel is összeegyeztethető divatként élt tovább.

A skinhead-mozgalom felduzzadt létszáma következtében a rendszerváltás után lényegesen több utcai verekedés és más erőszakos esemény történt mint korábban. Nemcsak Budapest utcáin kellett félniük a skinheadek által „nem kívánatos személyeknek”, hanem vidéken is. Igaz, ott szinte kizárólag a cigányok ellen hajtottak végre támadásokat, melyek közül a legjelentősebb 1990 őszén, Egerben zajlott le.

A szüreti mulatságok miatt a hétvégére összegyűlt város- és környékbeli skinheadek elindultak a város északi részén lévő, és nagy százalékban cigányok lakta lakótelep, a Csebokszári-városrész felé. Az újságok két-háromszáz, esetenként négy-ötszáz bőrfejű felvonulásáról írtak. Helyi források 600 fős tömegről beszélnek, igaz, ebben párszáz bőrfejűt említenek. A számokkal lehet vagdalkozni, de az mindenképpen látható, hogy a város összlakosságához képest igen jelentős tömeg mozdult meg, és így utólag visszapergetve az eseményeket, kész csoda, hogy véresebb botrány nem kerekedett. A támadást követő napokban váltakozó előjellel folyt a küzdelem a bőrfejű és cigány csoportok között, melyet néha az újságírók is szítottak. Végül elcsitultak a kedélyek, igaz, ki nem mondott, de mindenki által betartott egyezséggel: a cigányok nem mennek a belvárosba, míg a skinheadek elkerülik Csebokszárit. Az egri skinheadek egyébként politikailag is aktívnak bizonyulnak az elmúlt időszakban. Előbb ifjúsági szervezetet hoztak létre Egri Nemzeti Ifjak néven, majd ennek a csoportnak a nevében, idén május elsején jelent meg hivatalos (!) újságjuk, az Agria Hangja

A mai helyzet

A mozgalom mai helyzetéről nehéz beszélni. Nehéz, mert egyrészt nincsen még kellő rálátásunk az eseményekre, másrészt az elmúlt egy évben a skinheadekről egyre kevésbé a verekedések, sokkal inkább politikai megnyilvánulásaik alkalmával hallunk. Úgy tűnik, ma az a legfontosabb kérdés, hogy ki-kivel hogyan került kapcsolatba, kivel beszélt és hol, mikor és miért vonult fel, tüntetett, illetve fejtette ki a véleményét. Nem annyira a szociológusok, ifjúságvédelmi szakemberek, mint inkább a politikusok, illetve az újságírók eszközei ezek a javarészt serdülőkorban lévő, így viszonylag könnyen befolyásolható fiatalok. (Elég, ha 1992. október 23-ikai Kossuth téri eseményekre, és azok politikai visszhangjaira gondolunk.)

Ami biztos: a legutolsó bejelentett és nagy valószínűséggel skinheadek által elkövetett - faji okokra visszavezethető - atrocitás 1993. július 24-én Budapesten történt  amikor a Láng Művelődési Házban tartott Oi-kor és Független adó-koncert után a felhevült fiatalok egy afrikai  férfit bántalmaztak.

Ami pedig az elmúlt esztendők statisztikai adatait illeti, nos, ilyenek nem készültek. (Ez így természetes, hiszen a skinhead - akárcsak a cigány - nem bűnügyi statisztikai kategória.) Mint Orlai Ibolya alezredes, az Országos Rendőrfőkapitányság Bűnmegelőzési Osztályának vezetője elmondta: a skinheadek által elkövetett bűncselekmények tavaly és az év elején megszaporodtak, az utóbbi hónapokban azonban alig hallhatunk róluk valamit. Ennek egyik oka feltehetően az, hogy a rendőrség az esetek 90 százalékában felderíti a tetteseket, s ez kellő visszatartó erőt jelent(het). Megtudhattuk továbbá, hogy az eljárás alá vont fiatalok mindössze egyharmada vallotta a kihallgatások során a skinhead ideológiát, míg nagyobbik hányaduk csupán az öltözködés, a zene és a baráti társaság miatt kapcsolódott az irányzathoz. Sokuknak a férfias, kemény külső, az összetartozás ténye jelentett kötődést. Az ORFK becsült adatai szerint a skinheadek száma országosan nem éri el a négyezer főt és az úgynevezett kemény mag ezer fő alatt van.

A bőrfejűek által elkövetett bűncselekmények általában személyek elleni támadásokban nyilvánulnak meg. Bár a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy területenként, főként ügyészi állásfoglalások alapján a minősítések változóak, idén a fővárosban a skinheadek támadásait a Btk 156. paragrafusa alapján ítélik meg. (Ez alapján „Aki valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport tagjának a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető.”) 1991. január óta e jogi minősítés tizennyolc alkalommal történt, mely ügyekben országosan több mint száz fővel szemben indult eljárás.  Eddig azonban egyetlen esetben sem született ítélet, így általában „csak” garázdaságért ítélték el a fiatalokat. Ha egyáltalán elítélték őket.

------------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Skinheadek - 1. A kezdetek: Nagy-Britannia >> - cikk, 1993. szeptember

Skinheadek - 2. Bőrfejűek Délen és Nyugaton >> - cikk, 1993. szeptember

Skinheadek - 3. Bőrfejűek Európán kívül >> - cikk, 1993. szeptember

Skinheadek - 4. Bőfejűek a volt szocialista blokkban >> - cikk, 1993. október

Skinheadek - 5. Bőrfejűek Magyarországon >> - cikk, 1993. október

A skinheadbakancs >> - cikk, 1993. április