Ez lenne hát az utolsó tangó? A lemez borítóján egy fehér kéz mered az ég felé. Már-már aránytalanul megnyúlt tenyér, hosszú vékony ujjakkal. A csuklón jól látható forradások, több öltéssel összevarrt pengenyomok. Bárdos Deák Ágnes kezéről készült, egy korabeli akció eredményét ábrázolja. Nem tudom igazán eldönteni, hogy pontosan mit akar. Demonstrálni? Segítségért kiáltani? Vagy csak dokumentálni?

Hát bekövetkezett az, amitől, azt hiszem, sokan féltünk. Az URH után a „nyolcvanas évek rock'n'roll lázadóinak” újabb prominens képviselője állt össze, s ezt lemezen is megörökítették. Mint Hajnóczy Csaba, a zenekar gitárosa elmondta, egyszerűen kedvük volt hozzá. Farkas Zolin kívül ebben mindenki egyetértett. Évek óta tervezték, most vált lehetségessé. Szerették volna a régi számokat „megmenteni”. A korabeli demokazettákkal annak idején sem voltak megelégedve. Idegennek, túl sterilnek érezték őket. Ezért gondolták úgy, hogy a koncert nyersesége jobban előhozza a régi hangulatot.

Tizenegy évvel ezelőtt igazi fiatalkori szerelemként indult. A zenekar, amely a későbbiek során alkalmanként Anti-Baby, illetve Ági és a fiúk néven is koncertezett - először 1980 szilveszterén lépett fel Pomázon. Többszöri tagcserék után alakult ki az együttes klasszikusnak mondható felállása: Bárdos Deák Ágnes ének, Farkas Zoltán basszusgitár, Sványi Norbert dob, Hajnóczy Árpád szaxofon, Hajnóczy Csaba gitár és Kiss-Tamás László ének -, s 1981. szeptember 27-én a Hobo Blues Band előzenekaraként már a néhai Budai Ifjúsági Parkban játszhattak. A rockra és bluesra éhes közönség azonban kifütyülte a szokatlan és meghatározhatatlan hangzásvilágú zenekart.

A kudarc ellenére - szerencsére - a Kontroll Csoport tagjai a későbbiekben sem próbáltak a nagyérdemű igényei után menni, folytatták a korábban kijelölt irányvonalat. Elutasítottak mindennemű kompromisszumot, megmaradtak rétegzenének, megelégedtek az egyetemi kollégium és az Egyetemi Színpad szűk körű közönségével. A szó legnemesebb értelmében amatőrök maradtak. Elutasították az intézményesült formákat, szakítottak a rock-elittel, illetve az azok közreműködésével kialakult-kialakított intézményrendszerrel.

Zenéjük híven tükrözte a nyolcvanas évek válságoktól terhes, depressziós légkörét. Amikor „az ember mindennap csak felkel, és akkor semmi nem történik vele”. Dalaik nyomasztó életérzésekről, szexről, szerelemről, kábítószerekről és öngyilkos vágyakról szóltak. Ezzel természetesen magukra haragították az akkori kultúrpolitika irányítóit, s bár demokazettáik -egyfajta földalatti szamizdat kiadványokként - kézről kézre jártak, a tömegkommunikációs eszközök nem vettek tudomást létezésükről. Ők azonban nem azt nézték, hogy mit lehetett, hanem azt, hogy mit akartak elmondani. Ennek megfelelően a támogatástűrés-tiltás szentháromságában mindig a két utolsó szint között ingadoztak. Körülöttük is kialakult a legenda, melyet 1983-as feloszlásuk csak tovább erősített.

Azt hiszem azonban, a Kontroll Csoport tagjai elkövettek egy hibát. Azt hitték, hogy a múlt megidézhető. Hogy a régi emlékek, a régi vágyak és remények újraéleszthetők. 1991 azonban nem 1981. Tíz év alatt minden megváltozott: mi, ti, ők. A háttér, a hangulat. Az új akusztikai környezetben a felmelegített régi dalok idegenül, hamisan csengenek. Menyhárt Jenőnek volt igaza. Amikor Erdős doktor 1984-ben lemezszerződést kínált neki, nem a híres-hírhedt régi számokat (Helló baby, Agyamban kopasz cenzor, Megalázó durva szerelem) vitte a korongra, hanem az éppen aktuális Európa Kiadót. Mert így hiteles. Veszélyes, amikor az ember elkezd hátrafelé tekingetni. Az emlékezés az öregedés biztos előjele. Ez pedig ebben a szakmában sem vezet jóra.