Leomló fekete fürtök, kiugró járomcsontok, ívelő sasorrok, feszes, rezzenéstelen arcvonások.

Indul a tánc, körbe-körbe. Állnak az emberek, körbe-körbe.

Friss, hegyvidéki légáramlatok keverednek az aluljáró nehéz, városszagú levegőjével. Néhány percre felvillan az Andok hegycsúcsainak végtelensége. A kecskebőrből készült bombo kongása, a gitárok, mandolinok és charangok hangzása és az egészet átható pánsípjáték mind-mind a tőlünk messze került, érintetlen természetet idézi. Öt perui fiatal zöld szigetet varázsol a pesti betondzsungel közepébe.

Többségük a „mochica-kultúra” forrásvidékéről származik. Gyerekkoruk óta zenélnek, hobbiként, hallás után. Ahogy mondani szokták, a vérükben van. Néhány éve tűntek fel Európa különböző nagyvárosának aluljáróiban, forgalmasabb turisztikai csomópontjain, és perui, bolíviai, valamint ecuadori, elsősorban indián eredetű zenéjükkel egy csapásra meghódították az utca emberét.

- Sokfelé megfordultunk Európában - válaszol kérdésemre meglepően jó magyarsággal Victor Hugo Gonzalez, nem olyan rég a Műszaki Egyetem hallgatója, ma utcazenész. - Svédországtól Olaszországig, Spanyolországtól Magyarországig mindenhol találkozhatsz velünk vagy más perui zenészekkel. Télen állandóan változó felállású alkalmi társulásokban zenélünk. Mindig újabb és újabb emberek érkeznek, amire szükség van, mert sokszor előfordul, hogy valakinek elege lesz a csavargásból, és hazamegy. Több hangszeren kell tudnod játszani, hiszen nem tudhatod, mikor kit helyettesítesz. Áprilistól viszont mindenki megy a saját csapatához, amellyel augusztusig játszik. Aztán a többség hazamegy, s február-március körül kezdődik minden elölről.

- Meg lehet ebből élni?

- Annyi mindig összejön, hogy tudjunk lakást bérelni és enni valamit. A legalapvetőbb célunk, hogy megismertessük az emberekkel azt a kultúrát, amely a spanyol hódítás óta eltelt 500 év alatt csaknem teljesen kipusztult. Ezt a zenén keresztül lehet a legjobban, mert a muzsika vonzza leginkább az embereket.

- Nem szokott gondolok lenni a rendőrséggel? Tudtommal tilos aluljáróban zenélni.

- Kértünk engedélyt a tanácstól, mondták, elvileg nem tilos, csak ne zavarjuk a forgalmat. Fizetni sem kellett. Máshol Európában fizetsz egy szimbolikus összeget - Németországban például hat márkát -, egy-két napra kapsz engedélyt bizonyos aluljárókba. Mindig van konkurencia - itt Magyarországon három-négy csapat működik. Előfordul ugyan, hogy előre megbeszéljük, ki hol játszik, de általában aki előbb érkezik, azé a hely. Persze egyik aluljáróban jobban lehet keresni, mint a másikban, így hogy ezt kikerüljük, körforgás van a zenekarok között.

A többiek időközben szép komótosan elkezdenek csomagolni. A piros és fekete, helyenként narancsszínű és kékmintás ponchókat farmerbőrdzsekik váltják fel. A bevételt beöntik egy nylonzacskóba, ráér később megszámolt. Súlyát tekintve bőven elég lesz a vacsorára.

- Valamennyien húsz és harminc év között vagytok. Meddig bírjátok a szüntelen vándorlást?

- Szeretünk utazni. Néha kicsit fárasztó, de tetszik. Szeretjük megismerni, hogyan élnek az emberek. Pár évig biztos, hogy csináljuk... Család? Ebben az életmódban nem lehel családot összetartani. Lányok meg minden városban akadnak.

A zenekar mögött ládákon kél fiatal lány ücsörög. A fiúk ugyan a hangszerekkel vannak elfoglalva, de a két pulóveres, farmernadrágos lány szemmel láthatóan hozzájuk tartozik.

- Ez a zene, ez a kultúra mint mágnes a vasat, úgy vonzza az embereket - jegyzi meg mosolyogva az egyik lány. Én például pontosan úgy szeretnék élni, ahogy ők. Hiszen az egész életük kaland, jóllehet a kívülállók számára úgy tűnik, hogy egyik napról a másikra élnek, valójában mindig a jövőnek dolgoznak. Mindig fel vannak készülve arra, hogy ha valami történik, azonnal lépni tudjanak. Lassan fél éve élek együtt velük. A szüleim eleinte furcsállták, de aztán tudomásul vették. Persze alkalmazkodni kell hozzájuk. Meg kell tanulni a nyelvüket. Ha egy ideig velük élsz és figyeled őket, akkor a gesztusaikból, a mimikájukból, a szemükből hamarosan tudni fogod, mit gondolnak és mi igaz abból, amit mondanak.