A kilencvenes években felbukkant amerikai jazzzongorista generáció legjelentősebb képviselője, Brad Mehldau fél évvel ezelőtt triójával emlékezetes koncertet adott a Művészetek Palotájában. Egy hanglemez persze sosem helyettesítheti az élő produkciót, de a nemrég megjelent, egyszerűen Live-ra keresztelt dupla CD legalább részben kárpótolja azokat, akik akkor nem lehettek ott vagy csak szimplán nem mentek el. 

A jazz-zenészek általában negyven felé érnek igazán be, de a ma 38 éves Brad Mehldau már legalább egy évtizede ejti egyik lemezről a másikra ámulatba az erre érzékenyeket. Életműve régóta impozáns és szerteágazó. Az 1994-ben alapított saját triója és szólóprodukciói mellett annyi mindenben vett részt, hogy számba venni is nehéz.

„Teljesen természetes volt, hogy a zongora lesz a hangszerem. A házunkban volt egy zongora, így nem volt kérdéses, hogy ezt választottam - nyilatkozta a budapesti koncert előtt a floridai Jacksonville-ben született muzsikus, aki tizennyolc évesen költözött New York-ba, és a New Schoolban többek között Fred Herschtől és Junior Mance-től tanult. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján számtalan formációban próbálgatta a körmeit, s még azt követően is rendszeresen és előszeretettel játszott mások mellett, hogy 1994-ben megalapította saját trióját. Többek között a nála alig idősebb, szintén kiugró tehetségű Joshua Redman kvartettjében töltött el emlékezetes pillanatokat, a kiváló amerikai szaxofonossal nemcsak két évig turnézott együtt, de két lemezén (Mood Swing, 1994, Timeless Tales, 1998) is szerepelt. Ezen kívül olyan muzsikusok oldalán vállalt szerepeket, mint Charlie Haden, Lee Konitz, Wayne Shorter, John Scofield vagy Kurt Rosenwinkel. Legutóbb pedig egyik nagy muzsikus példaképével, Pat Metheny-vel készített két remekbe szabott albumot.

Mint mondja, ezek az együttműködések számára a tanulásról szólnak, amikor új társakkal zenél együtt, sokkal nagyobb figyelemmel hallgatja őket. „Akár a párbeszéd - nem szeretem azt, ha valaki csak beszél hozzám, de nem figyel arra, hogy mi a válasz. Amikor másokkal játszom, az a célom, hogy ne legyen unalmas a közös zenélés.”

Brad Mehldau nemcsak az új társakra nyitott, de zeneileg is rendkívül érdeklődő és sokoldalú, s pályafutása során szívesen tett kirándulásokat a jazz keretein túl is. Többek között Willie Nelson és John Henry albumain játszott, a nagyszerű szopránnal, Renée Fleminggel készített közös lemezt, az utóbbi tíz évben számos művészfilmhez (Tágra Zárt Szemek, Űrcowboyok, Millió Dolláros Hotel, Színésznő a feleségem) írt kísérőzenét, és több mozi (Largo, Ház a tónál) főcímdalát is ő jegyzi.

Az elmúlt másfél évtizedben Brad Mehldau tehát számos zenei formában és formációban kipróbálta már magát. Ami azonban igazán a sajátja, az a trió felállás. 1994-től  kezdve tíz éven át játszott a bőgős Larry Grenadier-vel és a dobos Jorge Rossyval, s együttesük erejét és változatosságát remekül dokumentálja az ötkötetes Art Of The Trio lemezsorozat. A nagyfokú egymásra hangoltság, a harmónia és intenzív párbeszéd osztályon felüli manifesztumai ezek a CD-k, amelyekben - a mából visszahallgatva - jól nyomon követhető Mehldau művészi fejlődése is.

Aztán Rossyt 2004-ben az energikusabb Jeff Ballard váltotta fel, s már vele készült a 2005-ös Day Is Done. A most megjelent dupla koncertalbum ennek az új triónak a második CD-anyaga, igaz, ez sem teljesen mai felvétel: rajta a 2006 októberében a Village Vanguardban adott öt est esszenciája hallható.

Mehldau nemcsak más zenei területekre tesz szívesen kirándulást, de előszeretettel merít mindenhonnan ihletet. S ahogy pályafutása során máskor is tűzött műsorára pop- és rockdalokat (Nick Drake-től a Radioheadig), így ezt a lemezt is egy ilyennel (Oasis: Wonderfall) indítja, tesz egy 23 perces tiszteletet a Soundgarden előtt (Black Hole Sun), s a brazil Chico Buarque-től is eljátszik egy dalt (O Que-Será). Emellett van itt főhajtás John Coltrane (Countdown), Jimmy Heath (C.T.A.) és Ray Noble (The Very Thought Of You) előtt, plusz négy saját szerzemény, de ezek igazából csak amolyan igazodási pontok a két és fél órányi, szerves egységet alkotó, mégis kellően változatos produkcióban.

„Nincsenek kedvenc zeneszerzőim. Szeretek mindig új zenéket felfedezni, egy ideig nagyobb intenzitással hallgatni őket, utána pedig valami teljesen mást megismerni. Ugyanez a helyzet a zenémet ért hatásokkal: mindig változnak, mindig jön valami új dolog, ami aztán tudattalanul beépül a játékomba” - nyilatkozta még novemberben a Magyar Narancsnak, s valójában mindegy mihez nyúl, arannyá válik a kezei között. A Brad Mehldau Trio egyszerre nyúlt intellektuális és zsigeri élményt, játékában egyaránt jelen van a megkomponáltság és a zenei szabadság, a tudatosság és a tudatalatti működése, a líraiság és a temperamentum, a zenészek közt a harmónia és az egymásnak feszülés.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Brad Mehldau - Sziporkázó, szenzitív szólózongora >> - cikk, 2011. március

Intelllektuális és zsigeri élmény (Brad Mehldau) >> - cikk, 2008. május