Zenei fronton a tavalyi év egyik nagy felfedezettje Harcsa Veronika. Az alig huszonhat éves énekesnő könnyedén és magabiztosan mozog a jazz és a pop határterületén, ösztönös tehetségű dalszerző és karizmatikus előadóművész, egyéni tónusú, meleg, fátyolos hanggal. Egyfelől törékeny, másfelől elképesztő teherbírású, többszörösen több sávon éli az életét, a két fő csapásirány, a Harcsa Veronika Quartet és az Erik Sumo Band mellett vendégként tucatnyi zenekari produkcióban vesz részt, Szakcsi Lakatos Béla filmfőcímdalát énekli, Shakespeare-darabhoz ír zenei betéteket. Miközben nemrég az A38 hajón teltház előtt mutatta be új, sorrendben harmadik nagylemeze, a Red Baggage anyagát. Ami - az előző kettőhöz hasonlóan - hamarosan Japánban is megjelenik.

Fotó: Kurucz Árpád

Persze, ahogy növekszik a népszerűsége, úgy bővül az irigyei és a vele ellenszenvezők tábora, torzul a róla kialakult kép. Gyors befutásában, permanens sikereiben sokan ügyes üzletemberek tudatos háttérmunkáját sejtik, hogy a kétségkívül tehetséges fiatal énekesnőt megcsinálták, sztárrá faragták/tupírozták. Tény, hogy bő fél éve van már menedzsere, de az is tény, hogy ő valóban megküzdött mindenért, és folyamatosan kell önmagát fel-, illetve megtalálnia. Mások azt nehezményezik - megint csak profi píármunkára gyanakodva -, hogy a média nagyságrendekkel többet foglalkozik vele, mint más, hasonló kvalitású (jazz)énekesnővel. Pedig ez utóbbi inkább a tömegkommunikáció felületes természetéből fakad: adott egy fiatal lány, aki szőke, kellően karizmatikus és fotógén, ráadásul igényes, de a nagyközönség számára is fogyasztható dalokat ad elő. S akire büszkén lehet mutogatni: lám, nem csak az étert uraló sematikus konzumzenére van kereslet idehaza.

Pedig Harcsa Veronika nem tesz mást, csak énekel, régebben mások szerzeményeinek erősen perszonalizált változatát, az utóbbi két évben pedig szinte csak saját dalokat. Ami ebben a műfajban, ebben az életkorban, különösen egy női előadótól nem csak eléggé szokatlan, de komoly potenciát sejtet. Ettől is válik a produkciója annyira személyessé, gyakorlatilag vele azonossá. Mégha színpadi jelenlétében változatlanul egyfajta kettősség érezhető: nehéz feloldania azt az ellentmondást, hogy befelé forduló, komplexusokkal, néha önbizalomhiánnyal küszködő, introvertált lelki alkatú művészként folyamatosan ki kell tárulkoznia a reflektorfényben. Ami számára nemcsak a siker- és a szeretetéhség csillapításának terepe, hanem az önlélekgyógyítás egyik lehetséges formája is.

Persze, közben él a nőiességével, él a média kínálta lehetőségekkel, de hát melyik művész nem vágyik arra, hogy minél jobban megismerjék, minél szélesebb körben hallgassák dalait? S ő azért tudja, hol a határ. Hiába kóstolgatja folyamatosan a bulvármédia, ajánlanak neki címlapot egy fehérneműs pózért, ígérnek szalagcímet egy-egy magánéleti bepillantási lehetőségért, intimebb sztoriért. Ilyesmi nála szóba sem jöhet.

Így is eléggé kiadja magát a dalaiban. Néha túlságosan is. Hisz azok gyakorlatilag nem mások, mint naplója zenés pillanatképei, bennük, általuk dolgozza fel a kudarcokat, a sikereket, az élményeket, a benyomásokat. Régebben több volt bennük a csalódás, a keserűség, a melankólia, a frissebb keltezésűek lényegesen vidámabbak, optimistábbak. S előfordult, hogy épp egyik dala hozott az életében jelentős fordulatot.

Ami mozog, az nem tud megfagyni - ez a mantra vezeti őt mostanság, viszi tovább előre. Az a fajta művész, aki mindig, minden körülmények között odateszi magát, igyekszik a maximumot nyújtani, függetlenül attól, hol lép fel, a Művészetek Palotájában, a Katona József Színházban vagy egy budaörsi kávéházban. Még a vállalati rendezvényeket sem veszi félvállról, vacsorához háttérzenélést nem vállal, csak oda megy el, ahol a műsor része lehet. Persze neki is voltak, vannak, lesznek rosszabb napjai, gyengébben sikerült produkciói, de egy bizonyos (elég magasan lévő) szint alá sosem megy. Úgy is fogalmazhatnánk: Harcsa Veronika sohasem haknizik.

Tényleg döbbenetes teherbírású. Aki még azt is bevállalta, hogy egyazon estén két fontos koncertet végigénekeljen: az Erik Sumo Band tagjaként nyolctól a Művészetek Palotájában, majd saját kvartettje élén fél tizenegytől a Take Five-ban. Meg azt is, hogy a májusi japán turnéjából hazajövet, tizenhat órányi repülőút után egyenesen a Petőfi Csarnokba siessen, hogy a PASO ünnepi buliján elénekelje a Summertime-ot De az sem ritka nála, hogy egyik nap Rómában, másnap Brüsszelben, harmadnak Párizsban lépjen fel. S miközben hónapokra előre roskadozik a naptára a koncertdátumoktól, stúdiómunkáktól, színházi és zenekari próbáktól, baráti gesztusként egy-két dalt egy-egy kiállításmegnyitón vagy divatbemutatón szintén elvállal.

Az a típusú művész, akinek a produkció minden szegmensére van víziója. Legyen szó fellépőruháról, plakátról, lemezborítóról, honlapról. Ad mások véleményére, de csak azokra, amelyeket képes beépíteni a maga univerzumába. Persze lehet vitatni egyes döntéseit, lehet elmélázni azon, hogy mondjuk miért azt a képet tette magáról az új album borítójára; hogy miért azzal a dallal indítja el azt; hogy esetleg itt-ott lehetne zeneileg erősíteni a zenekart, meg hogy a nőisség hangsúlyozásában néha valóban túl messzire megy, de annak, hogy ő így döntött, kizárólag személyes indítékai és nem marketing céljai vannak. S tőlük legfeljebb gyengül a produkció ereje, de a hitelessége nem csorbul.

Kellően merész is: a legutóbbi lemezbemutatón például csak az új dalokat énekelte. Ő tényleg szó szerint vette az alkalmat, s nem a régi slágerek hullámán próbálta meg kényelmesen eladni az újat. Miként azt sem lehet mondani, hogy a friss albumot telepakolta volna könnyen megjegyezhető dallamokkal. Mégis szép, bensőséges, s ami még ennél is fontosabb, mostani énjét, lelkiállapotát tükröző lett a produkció.

Az is szimpatikus benne, hogy a zenét egységes egésznek fogja fel, és ekként is kezeli. Számára a műfaji határok inkább csak igazodási pontok, amelyek között könnyedén és magabiztosan mozoghat. Gyerekkorában klasszikus zongorázást tanult, aztán tizenöt évesen a jazz és a szaxofon felé fordult, közben pedig alkalmanként rockzenekarokban énekelt. Aztán párhuzamosan végezte el az énekszakot a Zeneakadémia jazztanszékén és az informatika szakot a Műegyetemen (utóbbi helyen az államvizsgája még hátra van). Közben pedig 2005-ben, szinte egyazon időben megalapította saját jazzkvartettjét, illetve csatlakozott az „underground kacatpopot” játszó Erik Sumo Bandhez. E két formáció azóta is pályája két fő tengelye.

Abból a szempontból is kilóg a honi zenei derékhadból, hogy impozáns lemezeladások ide, zsúfolt teltházas koncertek oda, sosem „ül bele a tutiba”. Megtehetné, hogy kvartettjével kizárólag kiemelt helyeken koncertezne, ehelyett hetente átlag négy fellépése van, sokszor sokfelé játszik például duóban, élvezi az apró, intim helyeket. S miközben telt ház előtt mutathatja be új nagylemezét, fejben már sokkal előrébb jár, s a kereskedelmi logikának ellentmondva, a jövő év elején több hónapra leáll a kvartettjével. Mert ő akkoriban a kreatív energiáit leginkább egy új, szabadabb, dalok helyett zenei folyamatokra épülő projekt életre hívásába fekteti. Közben pedig az innovatív olasz dj, Nicola Conte combójával, illetve a német trombitás, Thomas Siffling triójával ad koncertet Európa több országában.

Hisz tudja: ami mozog, az nem tud megfagyni.

------------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Harcsa Veronika: Szeretem a Fonó közösségi jellegét >> - interjú, 2010. november

Bin-Jip - Szobazene >> cikk, 2010. március

Zenefilm - harmadik nap >>

Zenefilm - ötödik nap >>

Ambivalens bajleves >> - ESB-kritika, 2009. október

Ami mozog...>> - portré, 2009. január

Veronika kettős élete >> - cikk, 2008. február