Lehull a vörös lepel, mihelyt véget ér playbackről a mindössze 40 másodperces “indián ima” (Wampum Prayer), a színpad szolid fénybe borul, a dob és a basszus erőteljesen belekezd, majd néhány taktus után belibben az est főhőse. Könnyed, finom, lebernyegekkel teli, enyhén japános ruhában érkezik, persze alá van öltözve, nadrág, csizma, ami kell. Kecses, keleties hajlongás után leül éjfekete Bösendorfer zongorája elé, majd a legnagyobb természetességgel a billentyűk közé csap.

Más ez a bevonulás, mint öt évvel ezelőtt, akkor Tori Amos itt, Bécsben úgy jött ki a színpadra, mintha baráti társaságba menne játszani: hátravetett vörös haj, festetlen arc, fekete póló, hozzá farmernadrág. 1998-ban persze csak egy fesztivál egyik szereplője volt, most viszont kizárólag miatta gyűlt össze a Gasometerben a sokezer ember, kapkodták el koncertjére az összes jegyet már hetekkel ezelőtt. A tavaly november 7-én a floridai Tampában kezdődött és várhatóan április elején a nevadai Grand Forksban befejeződő,  több mint hetven állomásos világturné egyik európai fejezete ez, Milanó és Berlin közé beékelve.

Tori született tehetség, jókezű zongorista, szuggesztív előadó. Egyszerre karcos és kenyérre kenhető. A kilencvenes évek elején a rockzenében belendült női “új hullám”" - PJ Harvey és Björk melletti - legkarakteresebb alakja. Bár hangja sokban a nyolcvanas évek nagy kerek álmodozó szemű dívájára, Kate Bushéra emlékeztet, ő valóban unikum, valóban az elmúlt évtized egyik legegyénibb amerikai dalszerző-zongorista-énekesnője. A slamposabb nők fajtájából való, de tud ünnepélyes is lenni, miként azt megtapasztalhattuk csütörtök este Bécsben is.

Új albuma (Scarlet's Walk) “slágerével”, az A Sorta Fairytale-lel kezd, energikusan, meggyőzően, de nem kizárólag e friss keltezésű hetven perces korong áll az est középpontjában. Ügyesen keveri a régit az újjal: a Little Earthquakes, a Cornflake Girl, a Crucify, a Talula, a Winter vagy az Iieee a múltat idézi ugyan, de nagyon is a jelen időben szól, és a majd két és fél órás koncert összképe és színvonala meglehetősen egyenletes. A minimál-felállás (dob-basszus-zongora) ellenére igen telt, dögös a hangzás, ami egyfelől kellő lüktetést és lendületet ad, másfelől óhatatlanul homogenizál, a lemezekről ismert finomságok így kevésbé érvényesül(het)nek. A hol mély, hol felemelő, hol frusztrált, hol meg hátborzongató vonzalmak és viszolygások.

A feszített tempójú turné (átlag heti öt buli) szintén érezteti hatását, Tori több alkalommal is elvéti a belépést, elfelejti, összekeveri a szöveget, ilyenkor a maga női kedvességével mond egy emberi “fuck”-ot, de azért ő Tori, sosem esik ki a ritmusból, sosem kell leállnia, csak társaival fut egy további kört.

A negyvenet betöltve persze már kevésbé vehemensen, kevésbé gesztikulálva veri a billentyűket, ugrál a hangszerei között, lényegesen kevesebbszer “ül be” a jellegzetes provokatív terpeszbe, de erejét, fényét, kisugárzását nem vesztette el, csak a korábban kifelé is irányuló intenzitás időközben javarészt belső energiává változott.  Nem véletlenül követelte vissza kétszer is Bécsben a felbolydult tömeg.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Crossover Tori, gördülő Björk >> - kritika, 2011. december

Tori Amos közeleg >> - cikk, 2007. június

Tori Amos - Karcos és kenyérre kenhető >> - kritika, 2003. január