Vérvörös fénycsíkok szabdalják a Saint Brieuc-i postahivatal múlt századi épületét, szabálytalan formájúak, különböző intenzitásúak, mégis megkomponált egésznek hatnak. A szemben lévő, szintén koros lakóépület zöldeskék megvilágítást kap, gesztusból odavetett, többtízszeresére felnagyított ecsetvonások, visszakaparások, idő okozta repedések, gyűrődések nyoma. Az erkélyeknél és az ablakoknál tovább töredeznek a fénysugarak, nem csak kiterjedésük, mélységük is lesz.

Tiszta horror, jegyzi meg éjjel egykor mellettem dj Palotai, majd a vállán és a hóna alatt egy-egy táskányi bakelitlemezzel a Fórum felé veszi az irányt, ahol kettőtől négyig övé az éjszaka. Nem túl hálás most ez a szerep, két, már-már unalomig húzós-zúzos-pörgetős francia jazz/rock/etnó csapat utáni, nem kifejezetten partira készült közönséget megfogni, megtartani, magával rántani. Zsolt eléggé vissza is fogja magát, merészebb, durvább zenékkel nem kísérletezik, adja inkább azt, ami ilyenkor dukál, levezetőképpen.

Ideje lenne diát cserélni - gondolkodik el közben odakinn, a főtéren Laki Lu, a maga mefisztószerű ábrázatával és mosolyával. A Rudas fürdőbeli audiovizuális show-król jól ismert, régi néma magyar filmeket, képzeletszülte vetített miniatúrákat és modern tánczenéket ötvöző Cinetrip megálmodója-vezetője társaival állítgat a vetítőgépeken, a vérvörös fénycsíkokat sötét és világoszöld fénycafatok váltják fel, egy kis festékpacával és ragasztóbuborékkal megbolondítva. Igazából már csak a videóbejátszások és egy dj hiányozna hozzá, de itt, a Saint Brieuc-i Artrock Fesztiválon erre sem keret, sem energia nem volt, néhány nap múlva Bordeaux-ban viszont teljes lesz a Cinetrip, ígéri Laki Lu.

Pedig korrekt óceán-közeli breton kisváros ez a Saint-Brieuc, jó kis turistamentes övezet, kedves helyekkel, helyes emberekkel és bájos épületekkel. Bár az élet ritmusa errefelé meglehetősen komótos, egyáltalán nem visszafogott, hanem magától értetődő, igaz, a nagyvárosi pörgésekhez szokottak számára talán kicsit álmosító. De hát Bretagne-ban az éghajlat is hűvösebb és kiegyensúlyozottabb, e jobbára kelta vidéken a latinos temperamentum csak elvétve érvényesül.

Korrekt ez a Artrock Fesztivál is, mégha az elnevezése 2001-ben már eléggé ódivatú, a nyolcvanas évek elejét idézi, és manapság valódi rockzene ezen a rendezvényen alig hallható. De hát akkor, amikor Jean-Michel Boinet és társai 1984-ben elkezdték, még egészen más idők és más zenék jártak, az artrock szónak volt vonzása és hitele, később pedig bárminemű névváltoztatás értelmetlen lett volna. Az eseménysorozat progresszivitása amúgy is megmaradt, középpontjában a mindenkori kortárs francia pop-rockzene aktuális irányzataival. Jobbára hazai sztárokkal és lokális erőkkel dolgoznak, melléjük fűzve néhány nemzetközi alakulatot, idén például a Transglobal Undergroundot, Natalia M. Kinget, vagy az idei Magyar Évad Franciaországban elnevezésű kulturális programsorozat előfutáraként a Besh o droMot, illetve a már említett dj Palotait és a Cinetrip speciális, csak vetítőkkel dolgozó IMF-projektje (nem keverendő a világbankkal, ez az Interspace Magic Factory rövidítése).

Saint-Brieuc időzónánk nyugati határán fekszik, ilyentájt tíz-féltizenegy előtt nemigen van arra napnyugta. Borul is kicsit az ember időérzéke, nehéz közép-európai ésszel felfogni, hegy errefelé miért fekszenek le világosban. A fesztivál előestéjén még szabályosan vadászni kellett a kihalt utcákon a nyitva tartó pubokat, aztán június elsejétől három napon át meglehetős volt a felfordulás, az Artrock 2001 fesztivál szervezői dörzsölhették a markukat, az ötvenezres breton kisvárosban e hosszúra nyúlt hétvégén idén is megfordult összességében vagy 30 ezer fiatal. Az események elmúltával aztán, gondolom, minden megy tovább a régi kerékvágásban, de jól is van ez így, nekem legalábbis tetszik ez a lelassult életforma, időnként némi dinamikus ritmusváltással. Öröm nézni, hogy ezek az egyébként fegyelmezett bretagne-iak mennyire bírnak örülni a zenének, mennyire könnyedén veszik fel a ritmust, gerjednek rá az előadókra.

Zenei téren rendkívül erős volt a kezdés, első éjjel vagy inkább kora hajnalban nehezen tértem magamhoz, nem csak húzós, de zeneileg, műfajilag, intenzitásában is rendkívül változatos bulik ragadtak magukkal, tepertek le. Felütésként, ráhangolódásként péntek kora este mindjárt ott volt a Lo'Jo, ez a cigányzenét, reggae-t, illetve észak- és nyugat-afrikai zenei hagyományokat ötvöző társulat. A muzsikusok, színészek, cirkuszosok, költők és filmesek által a nyolcvanas évek elején Angers-ban alapított kommunából nőttek ki, a kilencvenes évek közepe óta megérdemelten világzene-sztárok, Saint-Brieuc-ben meg azt is igazolták, hogy egyben szeretetre méltó, csupaszív muzsikusok. Érdemes a nevüket felírni, ott lesznek augusztusban a Sziget világzenei színpadán.

A Lo'Jo után újabb helyszínen újabb műfaj - a Carmen című opera utcaszínházi változata. Egy huszonöt-harminc méter átmérőjű, négy méter magas "vashordóban" játszódik minden, a középen felállított, fémmel bevont zongorán, illetve belül a falakon mozognak, villognak, komédiáznak az énekesek és a muzsikusok, a porondon meg ott forgolódhat a megszeppent közönség. Klasszikus zene és kortárs dialógusok férfiak és nők, férfiak és férfiak, nők és nők, azaz Carmenek és Don Josék között - szerelem, halál, szenvedély és féltékenység. Egy órányi tömény történet-füzér, tele jobbnál érdekesebb ötletekkel, helyenként a ripacskodás határán, de még mindig innen.

Tíz órától újabb helyszín, újabb műfajjal, a több ezer férőhelyes, PeCsa-hangulatú Village Robienben a színpadon éppen Natalia M. King. A Brooklynban dominikai és afro-amerikai szülők gyermekeként született, jelenleg Párizsban élő gitáros-énekes nem csak szépségében, de zenéjében is elbűvölő, a folk, a rock és a blues sajátos keverékét egyedien modern hangszerelésben adja elő. Sajnos keresztbe-szervezések miatt csak rövid ideig bírtam elmerülni benne, de eddigi egyetlen lemeze (Milagro - Universal France, 2000) azóta is ott forog a CD-játszómban.

Irány vissza a Fórumba, ahol negyven évesen a klasszikus kamara jazzt a modern zenei formákért otthagyó Laurent De Wilde már javában hergeli a publikumot. Ez a komoly zenei erővel és biztonsággal rendelkező zongorista társaival a fesztiválon szintén fellépő St German és Julien Lourau, illetve a nálunk is járt Eric Truffaz nyomvonalát követi, amolyan kortárs elektronikus tánczenei alapokon nyugvó nyughatatlan, dinamikus, fúvósokkal dúsított improvizatív zene. Alig hogy véget ér, futás vissza a Village Robienbe, az éjjel egykor kezdődő St Germain-koncertre. A harminc éves Ludovic Navarrét és csapatát talán idehaza is jól ismerik, a jazzt, bluest, soult, house-t és különböző mai elektronikus zenéket magukba olvasztó világuk élőben még sodróbb, még pörgőbb, még felrázóbb, még extatikusabb mint bármelyik lemezükön.

Ennyi zenei élmény máshol kitöltene egy teljes fesztivált, itt azonban ekkor még csak az első nap ér véget. Igaz, a továbbiakban érezhetően csökken az intenzitás, pedig vannak még itt javában említésre méltó csapatok: a színpadot valósággal szétrobbantó marseille-i Kanjar'Oc vagy a Massilia Sound System, az elsőlemezes, a hagyományt mai formákkal felrázó Dupain, a zene ünnepére (június 21) hozzánk is ellátogató spanyol-francia Sergent Garcia, az észak-afrikai rait flamenco elemekkel dúsító Cheb Mami vagy a nyolcvan éves francia szving-legenda, Henri Salvador. Miközben a helyi kocsmákban egymást váltják a lokális kelta-breton folkelőadók.

Mindez azért is döbbenetes, mert a Saint-Brieuc-i mellett minimum hat hasonló méretű és jelentőségű fesztivál van egy évben Bretagne-ban. Itt, úgy tűnik, a regionális kisugárzás sokkal fontosabb, mint az országos vagy akár a nemzetközi vonzalom. Ide, Saint-Brieuc-be is elsősorban a tágabb értelemben vett környékről gyűlnek a fiatalok és a kevésbé fiatalok, mondjuk két-háromszáz kilométeres körzetből. Messzebbről nem is nagyon lenne érdemes, hisz valahol a közelben biztos akad egy másik hasonló rendezvény. Hasonló előadókkal, hasonló zenével, hasonló energiával.