Ha az érzékelés kapui kinyílnak, a dolgok oly végtelennek tűnnek - állította William Blake angol költő-festő-fantaszta majd kétszáz évvel ezelőtt és Jim Morrison hallgatott rá. Nagyon szeretett a valóság határán ide-oda táncolni. Élvezte, sőt kiélvezte a veszélyt. Minden játékban benne foglaltatik a halál gondolata, mondta. S aztán egyszer ő is, mint annyian, elvétette a mértéket és a távolságot.

Egy átmulatott éjszaka után harminc évvel ezelőtt állt meg a szíve egy párizsi fürdőkádban. Halála nem lett szimbólum, nem zárt le semmit, számomra talán azért emlékezetes, mert mindez a születésnapomon történt. Brian Jones, Jimi Hendrix, Janis Joplin ekkor már szintén halott (azért fura, hogy Jones szintén a szülinapomon távozott), a rockvilág ekkora már túl van a nagy megrázkódtatásokon, az altamonti tragédiával végképp lezárult a hippi álom. Morrison halála már csak amolyan adalék, sírja a patinás Pere Lachaise temetőben a sok híres ember között legalább annyira kívülálló, mint volt ő maga életében.

Jóllehet, elsősorban rockénekesként (Doors) ismerjük, valójában költő, amolyan éneklő költő volt, hat albumot, két kötetet, tengernyi jegyzetlapot és számtalan gondolattöredéket hagyva hátra maga mögött. Teátrális érzéke és nagyfokú érzékenysége tökéletesen alkalmassá tette őt arra, hogy eljátssza, kifejezze, eltáncolja és kikiabálja a hatvanas évek amerikai fiatalságának képzeteit, látomásait és félelmeit. Amolyan táncoló dervis volt, aki a színpadon nem csak hallgatóságát, de saját magát is az önkívületbe kergette, átrepítette a másik oldalra, ahonnan sokak számára nem volt visszaút.

Műveit ma többen ismerik, mint életében. Követői ma sincsenek, csak tisztelői. Idehaza a leginkább Hobo az, aki próbálja ezt a szálat tovább fonni. Zenekarával immár huszonnégy éve játssza dalait, szavalja verseit, rakja egészbe gondolatfoszlányait.

"Ősi színházak rítusait, törzsi szertartásokat, szabad verseket épített be koncertjeibe - így Hobo. - Vagy csak egyszerűen állt a mikrofon mögött és várt. Zenekara kétségbeesett kitartással ismételgette a lebegő blues motívumait várva, hogy a sámán végre belépjen a zenébe. De ő csak állt és nem törődött semmivel. Hagyta, hogy előtörjön belőle az ismeretlen, ami gyönyörű repülésekhez vagy nyomorult vergődésekhez vezette őt és hallgatóságát. A szépséget kegyetlen víziókkal tördelte szét és maga sem tudta, hová érkezik egy-egy dal végén. Azt csinált a színpadon, amit ő akart. Nem azt, amit elvártak tőle. Mikor a csúcsra ért, visszanézett és rájött, nincs út lefelé."

A Budai Parkszínpadon Hoboék ma este rá emlékeznek.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Releváns Doors-dokumentum >> - cikk, 2008. november

Morrisonra emlékezve >> - cikk, 2001. július

Doors, dobozolva >> - cikk, 1997. december