Méghozzá jó kézből, és a javából. A Magyar Narancs zenei hasábjairól jól ismert, és a Sziget tavaly óta létező világzenei nagyszínpadának programjáért is felelős Marton László Távolodó közel háromszáz oldalon, fotókkal bőven és szépen illusztrálva, lemezajánlóval is ellátva igyekszik benne felvázolni azt a tíz évet, amit ennek a műfajnak a bűvöletében töltött el.

Nem túl szerencsés persze ez a világzene elnevezés, de hát annak idején is a kényszer szülte, célja nem volt más, mint eladhatóbbá tenni egyes zeneipari árukat. A nyolcvanas évek közepére számos olyan előadó - például Ofra Haza, Salif Keita, Mory Kante - tűnt fel a nemzetközi lemez- és koncertbizniszben, akiket az akkor létező műfaji (kereskedelmi) kategóriába nem lehetett bepasszírozni. A zenéjükre nem mondhatták rá sem azt, hogy pop, se azt, hogy rock, az "international folk music" címke pedig akkor is, ma is egészen mást takar. Ezért 1987-ben egy londoni kocsmában az ilyen jellegű zenéket kiadó és/vagy forgalmazó cégek vezetői leültek és hosszas agyalás után megalkották az új lemezipari kategóriát, a world musicot.

1994 óta WOMEX néven zenei vására, találkozója, ismerkedési és üzletkötő helye is van a műfajnak, a tavalyi berlini seregszemlén a világ 65 országából csaknem másfélezer delegált nyüzsgött itt négy napon át. Három színpadon 35 zenekar és szólista mutatkozott be, a 103 standon 170 kiadó, terjesztő, ügynökség képviseltette magát, a szakmai érdeklődők emellett 34 előadást hallgathattak meg. Olyan eseménye ez tehát egy ideje a világzenének, mint a MIDEM a popnak, ugyanolyan színes és szagos, pörgő és önpörgő forgatag, melytől hosszabb idő után megfájdul az ember feje.

Idehaza nálunk a világzene ismertsége és elismertsége közel sem ekkora - ha az írott és elektronikus médiában való jelenléte lenne a mérvadó, akkor gyakorlatilag nem is létezne. A valóság ennél szerencsére színesebb és toleránsabb, a koncertkínálat az elmúlt években szintén optimizmusra ad okot. Ott van például a Sziget a maga önálló világzenei színpadával, ott van a már nálunk is hagyománnyá váló Zene ünnepe, a közel harminc éves diósgyőri Kaláka folkfesztivál vagy a felsőrákosi kőfejtőben egyre izmosodó világzenei vándorfesztivál.

A világzenéhez - mint már korábban jeleztem - a kezdetek óta semmiféle esztétikai vagy filozófiai tartalom nem tapad, az ultragagyi és a művészi produkciók itt éppúgy megférnek egymás mellett, mint a popbizniszben. Marton könyvében értelemszerűen az utóbbira helyezi a hangsúlyt, az itt bemutatott száznegyven-százötven előadó méltán lehet a több ezres, sőt talán tízezres kínálat művészi és maradandósági szempontból legjava.

"Amit tudtam, meghallgattam, akivel lehetett, beszéltem. És most itt tartok. Ha rám hallgatnak, hallgassák őket" - írja Marton a hátsó borítón, nem védekezésképp, inkább a tényt rögzítve. Bevallottan szubjektív tudósítások sora olvasható itt, kontinensről kontinensre járva, irányzatokban, hangsúlyosabb előadókban gondolkodva, első kézből szerzett információkra alapozva. A könyv értelemszerűen önálló fejezetben foglalkozik a magyarországi fejleményekkel, a legfőbb előadókkal és áramlatokkal.

Nagy munka, nagy áttekintés, ha nem is a teljes kép, de annak talán lényegi metszete. És bár Marton helyében egyes határvidékekre (például blues, magyar jazz) nagyobb körültekintéssel és alaposabb feltérképezés után merészkedtem volna (de ha csak jelezte volna, és bele se megy, akkor sem lett volna baj), összességében ez a kötet igen erős, informatív, hiteles, jól megírt, bármikor újra elővehető. (Marton László Távolodó: Érintés - Etnofon, 290 oldal, 2990 forint)

---------------------------

Kapcsolódó anyagok (Könyvkritikák):

Metál az idő >> - cikk, 2008. március

Szubjektív, de lehetséges (MLT-könyv) >> - cikk, 2008. június

Hungarian blues (Fekete Kálmán, Nemes Nagy Péter és Martsa Balázs könyveiről) >> - cikk, 2000. augusztus

(El)képes(ztő) pop-rock enciklopédia >> - cikk, 1999. június