Bertrand Cantat, a Noir Désir énekese a nagy meleget és a mindent elborító szponzorfeliratokat szapulta, mint mondta, Franciaországban nem hogy egy fesztivál nevében nem szerepelhetne valamely multi neve, de a színpadokat sem lehetne ilyen direkt marketing célokra becsomagolni. Amúgy a Sziget minden más szempontból az ínyére van, tetszik a felhajtás, tetszik a körítés, tetszik ez a középosztályosodó pörgés.

Bertrand persze könnyen beszél, abban az országban, ahonnan ő jön, az, hogy a pop és a rock a kultúra szerves része jó pár éve evidencia. Ennek felfogadtatásában nagy szerepe volt a nyolcvanas évek végén tevékenykedő Jack Lang kulturális miniszternek, az ő kezdeményezésére indult meg egy új szemléletű állami támogatási rendszer, melynek következtében a francia muzsikusok végre a saját zenéjüket játszhatják és élvezhetik, van módjuk turnézni otthon és külföldön, vannak fesztiválok, ahol fellépnek, egyszóval mögéjük állt az egész struktúra. Az egyik legnagyobb francia rockfesztivál, a Printemps de Bourges 45-50 millió frankos költségvetéséhez a szponzorok alig 13-15 százalékkal járulnak hozzá, az állami szerepvállalás viszont közel 30 százalékos. Az idei, 900 millió forintos büdzséjű Sziget esetében ugyanezek a számok: 40 százalék a szponzorpénz, 7-8 százalék az állami (NKA, ISM, főváros) támogatás. Javarészt ezért is lett a Sziget olyan, amilyen.

A Noir Désir persze más szempontból is messziről jött formáció, hiába az egyik legrégibb (közel húsz éves) és legjelentősebb francia rockzenekar, hiába jártak több alkalommal is már nálunk (legutóbb emlékeim szerint négy éve az Almássy téren), koncertjük híre a Szigeten alig pár száz embert izgatott fel. Pedig Bertrandék ennél lényegesen többet érdemeltek volna, nem csak a múltjuk, de a jelenük miatt is: törtek, zúztak, húztak, vontak, szilaj, népzenei és jazzes elemekkel dúsított rockzenét nyomtak péntek délután.

A háromtól hétig tartó sávban a Nagyszínpadon persze rendkívül hálátlan szerep játszani, nem is értem, a szervezők miért ragaszkodnak hozzá, az itt fellépők felé presztízsnek szánják, pedig a zenekaroknak inkább kínlódás, agyszaggató melegben megfogni másra gerjedő embereket. Nem csak a Noir Désir járt így, de ugyanaznap például Menyhárt Jenő (ex-Európa Kiadó), a nyolcvanas évek underground rockzenéjének egyik kulcsfigurája is, aki a kilencvenes évek közepén ment ki a tengerentúlra, most amerikai muzsikusok társaságában jött haza. Mégsem a Nagyszínpadon aratott, hanem másik szigetes koncertjén, a lényegesen kisebb légterű Bahián, éjfél után, ahol legalább tudták, ki ő, mit tud, és arra is kíváncsiak voltak, hogy merre tart.

De a vasárnap főműsoridőre előretolt Yonderboi sem járt túlságosan jól, az elmúlt évek egyik legnagyobb hazai modern elektronikus zenei csoportja hiába hódít a külföldi fesztiválokon, itthon még nem toborzott elég hívet egy ilyen kalandhoz. Különösen úgy, hogy benyomták őket a Pa-Dö-Dö, a Freestylers és a Faithless közé. (Persze nem ez volt az egyetlen ilyen érthetetlen programpárosítás.)

Ami a headlinereket, az este kilenc után kezdő fősztárokat illeti, a legnagyobb tömeg szombaton verődött össze, amikor történetesen a Morcheeba uralta a színpadot. Nem biztos, hogy a nézőcsúcsot (60 ezer ember) jelentő napon mindenki feltétlen miattuk ment ki, de azért ebben legalább részben szerepük volt. Emlékszem, három éve még Bécsbe kellett kiugranunk, hogy Tori Amos előtt élőben elcsíphessük őket, akkoriban még a kutya sem ismerte errefelé ezt a londoni triót, pedig még jobbak is voltak, mint most. A Big Calm album turnéjá a kezdeti triphop kevésbé volt hangsúlyos, lett helyette csipetnyi blues, kicsit több folk, tán még country is. A most promotált Fragments of Freedom viszont talán eddigi legfelszabadultabb produkciójuk, szintetikus minták és bágyadt melódiák keverednek itt egymással, ízléssel, érzéssel, lélekkel.

A Nagyszínpadnál lényegesen komolyan zenei történéseknek adott otthont a Sziget északi végébe szorított világzenei nagyszínpad, e monstre és egyre mélyebben elüzletiesedő fesztivál különös és bölcs ajándéka. Egy hely, ahová bármikor is ment el az ember, csalódás igazán sosem érte az embert, reveláció annál sűrűbben. A tekintélyes lajstromból szemezgetni képtelenség, a múlt hét szerdán ugyanitt amúgy is sokukat bemutattuk, de ha nagyon kell, a makedón Esmát, a kubai Omara Portuondót, a svéd Garmarnát és a francia Lo'Jot emelhetjük kijjebb, no és a magyar Folkestrát, e tapasztalt és sok irányból érkező muzsikusok alkotta fiatal formációt.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Gerendai Károly - Városreklámnak sem utolsó >> - interjú, 2007. augusztus

Gerendai Károly - Az áttörés éve >> - interjú, 2003. július

Sziget 2002 - Meddig kell az együttlét >> cikk, 2002. augusztus

Sziget-zene - Kisérletek az idő megállítására >> - cikk, 2002. augsztus

Gerendai Károly -Amíg a hely engedi >> - interjú, 1999. július