Akárha a Szigeten mostanság nagy port kavart Magic Mirrorban járnánk, csak itt minden eredetibb, tartósabb, kidolgozottabb. A Parc de la Villette-ben található Cabaret Sauvage (Vad Kabaré) vezetői négy éve ugyanattól a német cégtől bérelték e kellemes méretű sátort, mint Gerendai Károlyék, eredetileg ők is ideiglenes jelleggel állították fel, de aztán a benne bemutatott Nomades Rageurs (Dühödt nomádok) című, cirkuszi mutatványosokat és estéről estére más-más zenészeket felvonultató két hónapos előadássorozat annyira sikeres lett, hogy a sátrat a németektől megvették, téliesítették, véglegesítették. Azóta a Cabaret Sauvage a különleges, nem tömegigényeket megcélzó zenés produkciók egyik párizsi központja lett.
Az elmúlt héten ráadásul magyar roma, világzenei és jazzformációkat látott vendégül, nem is akármilyen sikerrel. A júniusban kezdődött és decemberig tartó franciaországi MAGYart kulturális programsorozat részeként került a tizenkét éves múltra visszatekintő Ile de France fesztiválra, azon keresztül a Cabaret Sauvage-ba ez a széria. Mit ne mondjak, erős volt, húzós és karakteres.
Már maga a környék is lenyűgöző - a Parc de la Villette sokak szerint az egyik legmozgalmasabb, legizgalmasabb hely Párizsban. Itt található többek között a Cité de la Musique, a kortárs zene egyik erős központja, a legújabb "komolyzenei" irányzatok, illetve egyes jazz- és népzenei produkciók megmérettetési helye (fellépett itt már a Muzsikás, a Kék Láng és a Dresch Quartet is). Vele szemben a Boulez-féle párizsi konzervatórium, nem messze tőle meg ott a Zenith, az igényes kortárs rockzenére szakosodott koncertterem-hálózat leghíresebb, ötezer férőhelyes tagja. De említhetnénk a Grande Halle-t, a "városi" kultúrák találkozóhelyét, mely rendkívül erős hiphop, jazz- és ki tudja még milyen fesztiváloknak nyújt helyet. Kicsivel odébb a tudományok palotájának robusztus, kissé rideg épülete, előtte egy mesterséges tó közepén meg a Géode, e több tíz méter átmérőjű fémgömb, belsejében a nevezetes háromdimenziós mozival.
De nemcsak ezért lenyűgöző a Villette. Az ide rendre kiáramló fiatalok kavalkádja, a különleges játszóterek, a lépten-nyomon megvalósított ötletek legalább ugyanilyen vonzerő. Fehérek, feketék, sárgák, félvérek, negyedvérek, nyolcadvérek, e háromféle bőrszínnek itt aztán tényleg minden árnyalata megtalálható, békésen megfér, sőt harmonizál egymással. Sok zenész is megfordul erre, Párizsban köztudottan kicsik a lakások, nincs hely gyakorolni, ezért tódul minden muzsikus ide ki, a friss levegőre. Szólnak a dobok, zengnek a gitárok, rendkívül szerteágazó stílusban, végigmenni a parkon felér egy komplett zenei utazással. És nem utolsósorban itt sehol egy tábla, hogy fűre lépni tilos.
Nos, ebben a környezetben húzódik meg a parkot átszelő csatorna partján, az északkeleti végen a Cabaret Sauvage, a korábban felsorolt kulturális intézmények között az egyetlen, mely magánvállalkozásban, állami támogatás nélkül működik. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lenne szüksége rá, de az algériai születésű tulaj, Méziane Azaiche egyszerűen nem abból a körből jött, ahol erről döntenek. Mint mondja, nincsenek összeköttetései, nem tud még pályázatot sem írni, nem ismeri a kiskapukat, és igazából nem is érdeklik.
Talán ennek is köszönhető, hogy az elmúlt évben a hivatal maga figyelt fel e tevékenységre, és úgy tűnik, hamarosan már nemcsak erkölcsileg áll mellé, de pénzzel is. Méziane számára fontos, hogy e támogatás fejében semmiféle beleszólást nem kérnek a műsorok összeállításába, ott változatlanul a valamilyen szinten társadalmi elkötelezettségű, kisebbséget képviselő vagy annak érdekében megszólaló előadók dominálnak.
Nem véletlen hát, hogy az Ile de France fesztivál szervezői a MAGYart kulturális programsorozat részeként megrendezendő roma, világzenei és jazzeseményeknek éppen itt kerestek otthont. És ezek után csak sajnálni lehet, hogy e komoly bemutatkozási lehetőségnek érhetetlen módon a Tziganes sur scene (Cigányok a színpadon) összefoglaló címet adták. És hogy ezt a magyar szervezők részéről senki sem próbálta meg pontosítani. Legalább utólag.
Tudni kell persze, hogy az egyébként igen sikeres MAGYart programsorozat nem kizárólag a mi édes gyermekünk, a közel ötszáz esemény mögött álló egymilliárd költségvetési forintot a francia és a magyar állam közösen adta össze, nagyjából fele-fele arányban. Az eseményeket miniszteri biztosként magyar oldalról Szabó Miklós archeológus, francia részről Bernard Faivre d\'Arcier, az avignoni fesztivál vezetője felügyeli. Francia programszervezők tavaly több hullámban érkeztek Magyarországra, több száz produkciót tekintettek meg, abból mazsolázgattak. És attól kezdve abba, hogy ők mit és hogyan hirdetnek meg, nekünk állítólag nincs sok beleszólásunk. Ami azért felettébb furcsa.
Így történhetett meg például, hogy a Cabaret Sauvage-ban a Tziganes sur scene című hatnapos koncertsorozatba a francia szervezők - felületességből vagy inkább egyszerű marketingszemléletből - olyan együtteseket is besoroltak (Dresch Quartet, Borbély Quartet, Dél-alföldi Szaxofonegyüttes, Szelevényi Ákos), amelyeknek tagjai nemcsak hogy nem roma származásúak, de szerzeményeikben cigány népzenei elemek még elvétve sem fordulnak elő. Nem volt mit csodálkoznunk hát akkor, amikor a mellettünk ülő franciák a Kék Láng nyírségi roma csapat koncertje alatt áthajoltak a szomszéd asztalhoz, hogy hallják, magyarul beszélnek, nem fordítanák-e le nekik, hogy miről énekel ez az együttes. És amikor az ott ülők elmondták, hogy nem értik, hisz a két nyelv még csak rokonságban sem áll egymással, csak csodálkoztak, a magyarok meg magyarázhatták, hogy tudják, ez ugyanaz, ahogy ők sem értik a bretonokat.
Komoly baki hát ez, amit igazán nem értek, magyar oldalról hogy nem lehet(ett) korrigálni, ráadásul ugyanez a felületesség és/vagy marketingszemlélet a MAGYart során máshol is előjött, például Lyonban. Miközben soha nem látott mennyiségben mennek a hazai formációk és soha nem látott sikert aratnak, függetlenül attól, milyen jellegű zenét játszanak.
A Cabaret Sauvage-ban például a második és az utolsó nap olyan erősre sikerült, hogy a nézők utána csak úgy támolyogtak hazafelé. Pedig az első nap lépett fel az errefelé rendkívül népszerű nyírségi Kék Láng, mely hírnevét Toni Gatlif: Latcho Drom (Cigányok útja) című filmjének köszönheti: az Indiától Andalúziáig megrajzolt nagy ívű audiovizuális térképen Magyarországot - az Andro Drom mellett - ők képviselték. Nyolc éve vannak együtt, igazi öröm- és ösztönzenészek, mindent az énekre, szájbőgőzésre és csettintésre helyeznek, a gitáron, hegedűn is általában egyetlen akkordot fognak, hogy azt pattogó ritmusra pengessék/húzzák. Másnap aztán elszabadult minden, a Rományi Rota, valamint az őket követő, illetve részben velük kiegészülő Romano Kokalo nevű formáció a cimbalomvirtuóz Balogh Kálmán vezényletével olyan sokszínű és mégis egységes zenei világot teremtett, melynek határai az autentikus falusi és városi roma népzenétől a jazzig, sőt a kortárs zenéig terjedtek.
Aztán a többi napon szépen sorban jöttek a többiek, a Szilvássy Gipsy Band, a Szászcsávás Zenekar, illetve három karakteres jazzformáció, a sajátosan "magyar jazzt" játszó Dresch Quartet, a Párizsban élő, a műfaj új, elektronikus alapú vonulatát képviselő Déborah Seffer és a jazz, a népzene és a bartóki zene elegyével kísérletező Borbély Quartet. A végére pedig ismét egy rendkívül energikus, helyenként a kakofónia határát súroló est, a Dél-alföldi Szaxofonegyüttes és a tizenöt éve Franciaországban élő Szelevényi Ákos, illetve francia muzsikustársai részvételével. Amit ez a két formáció a záróestén nyújtott, az fizikailag is komoly teljesítmény volt, szellemileg pedig felért egy sokkterápiával. Különösen Szelevényi volt elemében, a líra és zenei káosz közti hangulati váltásaiban nem lehetett mindig partner a hallgatóság, a kezdeti nyomasztó telt ház a végére lényegesen szellősebbé vált, igaz, ebben az is szerepet játszhatott, hogy indult az utolsó metró. Az élmény azonban kétségkívül - mint a hat nap során szinte minden este - a többség számára maradandó.