Vitatott műfaj ez a tánc-show, én inkább most nem is vitatkozom, az biztos, hogy a Magyar Állami Népi Együttes (de rossz csengésű név ez!) Naplegenda című új produkciójában hagyományos kelet-európai táncok kapcsolódnak össze modern hangzású, dinamikus zenékkel. Múlt és jelen, erő és virtuozitás, látvány és élmény ebben az előadásban mind benne van, csak úgy száll a por, gomolyog a füst, a táncosok meg a végén gatyáig-szoknyáig leizzadva.
Az ember persze óhatatlanul hasonlít, nekem például a sokak számára (számomra is) gyomrot forgató Michael Flatley és társulatának júliusi gigantikus és tömeghisztériát kiváltó szupershow-ja jut minderről az eszembe. Tudom, mások az arányok, mások a méretek, ott egy Népstadiont sikerült degeszre tömni, itt csak a Pesti Magyar Színház telt meg, ott 25 ezer forintot is elkértek egy jegyért, itt a legdrágább kétezerbe került, ott csak úgy zengett a média, itt meg alig köhögött valamit, ott gyakorlatilag megbénult a város, itt még a színház környékén is lehetett parkolni, de mégis. Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért a Naplegenda, mint produkció nagyságrendekkel színvonalasabb és hasznosabb mű, mint a Lángoló lábak című bombasztikus Broadway-giccsparádé.
Flatley-nek egyébként áttételesen van köze ehhez az előadáshoz: a rendező-koreográfus Mihályi Gábor, és az együttes művészeti vezetője, Sebő Ferenc három évvel ezelőtt Londonban épp a Riverdance láttán határozta el, hogy egy ilyen vállalkozásba kezd. A zenét ráadásul az a Nikola Parov jegyzi, aki maga is muzsikált a Flatley nemzetközi karrierjében kulcsszerepet játszó, és a Lángoló lábaknál lényegesen nívósabb show-ban. A téma és a feladat tehát adott volt: e régió tánc- és zenekultúrájának esszenciáját hatásos módon megmutatni magunknak és a nagyvilágnak.
A tánc-show műfaja persze nem bírja el - nem is igényli - a nagy epikus történeteket, a mély jellemábrázolásokat, a túlzott autentikusságot, a finom rajzolatokat, megoldásokat. Itt elsősorban a látványon, az összhatáson van a hangsúly, sorozatos művészi kompromisszum a közérthetőség, a minél szélesebb közönség elérése érdekében. És ennek a kompromisszumnak a mértéke és igénye az, ami rendkívül élesen elválasztja a Naplegendát a Lángoló lábaktól.
Míg ugyanis Flatley-ék produkciója pontosan olyan bombasztikus, mint amilyen a címe, boldogító közhelyekkel, hatásvadász jelenetekkel, szívdöglesztő duettekkel, látványos szólótáncokkal és jól begyakorolt össztáncokkal, addig itt mindez ugyanitt kellő ízléssel, aránnyal és érzékenységgel jelentkezett. Autentikusságról persze ezúttal sem beszélhetünk, de Mihályi Gábor deklaráltan magyar, román és cigány tánclépésekből építkezik, és nem különböző táncrendeket vonultat fel, kombinál össze. Nikola Parov zenéjében végig ott van a hagyományos parasztzene, anélkül hogy túlsúlyossá válna, sőt, a jazzes vagy popos hangvétel sem ritka benne.
Ez a mostani már a harmadik bemutató a sorban, májusban az Erkelben, júniusban Győrben, most pedig a Pesti Magyar Színházban volt látható, legközelebb pedig december 2-án a Madáchban viszik színre. Több külföldi impresszárió is érdeklődik utána, ki tudja, ebben a produkcióban még nemzetközi karrier lehetősége is benne van.