A kilencvenes évek talán három legfontosabb, számomra feltétlen legkedvesebb kulturális fesztiválja, a Művészetek Völgyévé dagasztott Kapolcsi Napok, a Pepsiszigetté fajult Diáksziget és a győri Mediawave közül az ezredfordulóra egyedül az utóbbi maradt meg érintetlennek, részeiben és összességében is nyugodt szívvel vállalhatónak. Társaival ellentétben nem indult el az integrálódás útján, különböző erők és szükségszerűségek hatására eddig még nem kapott gellert, nem kapaszkodott rá szponzor és/vagy médium.

Igazából nem is értem, hogyan bírnak a mai magyar világban mégis életben maradni, az egyre lehetetlenebbé váló kultúrafinanszírozási rendszerben évről évre ilyen tartalmas, magas színvonalú programokkal előrukkolni.

Szerencsés a helyszín, szerencsés az időzítés, Budapest és Bécs, tél és nyár között nagyjából félúton. A nagyobbrészt fővárosi közönség fizikailag is kiszakad mindennapi környezetéből, nem csak beugrik néhány eseményre, belenyal egyes programokba, ez a fesztivál amolyan életforma, a permanens intellektuális lötyögés és a szellemi zabálás között valahol félúton. Az idő errefelé változatlanul viszonylagos, néha talán túlságosan is az, a kezdési időpontok gyakorta csak tájékoztató jellegűek. A kiszámítatlanság persze sokaknak bosszantó lehet - magam sem vettem jó néven egy-két alkalommal -, ez a hozzáállás azonban egyben különös időtlenség jelleget is ad az eseménynek, érzékeltetve, itt nem annyira az egyes produkciók, sokkal inkább a teljes egész a lényeges.

Bár a fényírók fesztiválját elsősorban mozgóképes seregszemleként ismeri a többség, annak a kezdetektől szerves részét képezi az adekvát szónikus vonal. Többször megírtuk már: ezek a programok nem helyettesítenek, nem csak szórakoztatnak - az élményt teszik teljessé.

Kusturica zenészei, hirdették minden alkalommal, ahányszor csak Magyarországon járt Boban Markovics és zenekara. Részben joggal, hisz a délszláv rendező ma már kultikusnak számító filmjeiben (Arizonai álmodozók, Underground) valóban ez a Vladicin Hanból származó roma rezesbanda fújta a talpalávalót. Kusturicának azonban azóta már saját zenekara is van - legutolsó filmjében, a Macskajajban a No Smoking tagjaként maga is húrokba csapott. Nos, az idei Mediawave-en mindkét formációval testközelből is megismerkedhettünk.

Boban Markovicsék az elmúlt fél évben legalább egy tucatszor léptek fel nálunk, időnként Lajkó Félix társaságában, valamennyi alkalommal zajos sikert aratva. (Most, hogy már ennyit hallottuk őket együtt és külön, meg kell állapítanunk: kettejük találkozás alapvetően tévút, inkább gyengítik, semmint erősítik egymást.) Bobanék ezúttal is jöttek, fújtak, letaglóztak, a feszes délszláv ritmusok és a jól ismert dallamok előadásukban az egykori zsinagógában is a reveláció erejével hatottak.

Akárcsak a beígért pesti koncertet végül is kihagyó No Smoking késői bulija, aki ki bírta várni az éjjel egy órás kezdést - én nem -, azok egybehangzó állítják: Kusturica utánozhatatlan filmjeinek zenei világa tökéletesen elevenedett meg a zsinagóga előtti sátorban.

Iva Bittová az utóbbi időben a Mediawave egyik meghatározó művészévé vált, szombati, szokatlanul kora délutáni koncertjével most is élményszámba ment. Ezúttal saját tanítványaival, öt falujabeli kislánnyal érkezett, játszott velük és izgult értük. Lovász Irén és a cseh Teagrass közös fellépése egyben közös lemezük (Wide is the Great Danube) világpremierje volt, a Sebestyén Márta melletti legszebb hangú magyar népdalénekesnő és a brnoi bluegrasst játszó kvartett mintha elbeszélt volna egymás mellett, külön-külön mindegyik rendben volt, de a várva várt párbeszéd csak nem akart kibontakozni.

Szellemileg a leginkább igénybe vevő nap feltétlen a pénteki volt. Ilyen terjedelemben, ilyen töménységben népzenébe mártott, avantgárdba hajló elszabadult jazzt ritkán hallhat az ember. Különösen a sokak által várt Borah Bergman, Matt Maneri és Andrew Cyrille trió nyújtott közönségritkító produkciót, ez a megjegyzés azonban nem annak alacsony színvonalára, sokkal inkább magába forduló, helyenként kifejezetten köldöknézésbe átcsapó jellegére vonatkozik. A Rejtély című legutóbbi lemezükön régmúlt idők elfelejtett dallamait újra életre keltő, ezúttal azonban radikálisabb koncertprogramot bemutató Grencsó Kollektíva a megszokottnál haloványabb volt, az énekes-performer Miles Griffith szónikus tréfáin viszont kétszer is nagyszerűen szórakozhatott a nagyérdemű.

------------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Mediawave 2010 - Szelektált világörökség >> - cikk, 2010. május

Pusker Péter - A Mediawave szombathelyi kormányzója >> - interjú, 2010.  május

A kapocsember (Hartyándi Jenő portré) >> - cikk, 2008. október

Mediawave 2005 - Erős norvég vonal >> - cikk, 2005. május

Mediawave 03 - Variációk a női lélekre >> cikk, 2003. május

Mediawave 02 - Ideális helyszín, ideális koncertek >> - cikk, 2002. május

Mediawave 01 - Hússal, vérrel, lélekkel >> - cikk, 2001. május

Mediawave 2000 - A szonikus lenyomat >> - cikk, 2000. május

Mediawave 99 - A szokottnál szerényebb >> -  cikk, 1999. május

Mediawave-különítmény Ázsiában >> - cikk, 1998. november

Mediawave 98 - Lacy, Bittová, Muzsikás >> - cikk, 1998. május

Repedések - győri jazz >> - cikk, 1997. május

Mediawave 94 - Neonfényes mesék >> - cikk, 1994. május