Járom az utat, Nyáresti szerenád, Piros tulipán, Ott fogsz majd sírni, Látod ez a szerelem - ki ne ismerné ezeket az ötvenes-hatvanas évekbeli slágerek. Vámosi János, Korda György, Kovács Erzsi énekelte többek között őket egykoron, nekem mindez abszolút szüleim zenéje, akkoriban jószerével nem is éltem. Sokan mondják, Ránki György, Szenes Iván, Berente Imre, Gerényi Tibor egyes dallamai Kurt Weil, Nino Rota és a francia sanzonok amolyan kelet-európai rokonai, egy biztos: hangulatuk feltétlen evilági. Megkapóak, de cukormentesek, szomorkásra hangoltak, mégsem reményt vesztettek, a szentimentalizmus esetükben kellő intellektussal párosul.
Nem véletlenül mozgatták meg hát Grencsó István fantáziáját.
"Mondjuk úgy, ez az én standard lemezen" - kommentálja Grencsó (44), akinek mindez persze nem az első kirándulása ebbe a zenei világba - két évvel ezelőtt a Villa Negrával, és az azt előadó big bandjével döntött hanyatt minket. Akkor úgy gondolta, ilyen jellegű terveit inkább pihenteti egy darabig, Nem szerette volna igazolni azokat a hangokat, akik szerint lám, a free jazz irányából érkező Grencsó is beadta a derekát. Előbb a század eleji ragtime-okba, majd a Villa Negrába, azaz régi idők elfelejtett dallamaiba lehelt életet, struktúrákban, hangszerelésekben gondolkodik, csak akkor fúj, ha amikor az tervezve van. Még véletlenül sem akarta, hogy azt higgyék róla: elragadta a divathullám, kiszolgálja az igényeket, a régi slágereket fogyasztható módon tálalja, üzleti szempontból újra csomagolja.
Czabán György - többek között a Közgáz Vizuális Brigád (KVB) oszlopos tagja - azonban mindezt nem hagyta, addig járt Grencsó nyakára, míg rá nem vette, hogy Benkő Róbert bőgőssel játssza fel duóban ezeket a slágereket. A 35-40 perces anyagot helyenként kicsit vékonynak, száraznak érezték, ezért tavaly októberben a dobos Jeszenszky Györgyöt is meghívták a stúdióba, ahol három nap alatt rögzítettek mindent. Az eredmény a Rejtély című lemezen hallható, mely pár hete jelent meg a KVB égisze alatt.
Régi idők slágerzenéi közül a tengerentúlon rendszeresen emelnek át a jazzbe dallamokat, ez nem csak a húszas-harmincas-negyvenes években volt meglehetősen általános, de manapság is előfordulnak ilyen vállalkozások, ráadásul a forrás ma már sok esetben kifejezetten a mindennapi popzene. A legutóbbi és legjobb példa talán erre Herbie Hancock és alkalmi szupergroupja (Michael Brecker, Dave Holland, John Scofield, Jack deJohnette, Don Alias), New Standards című műsorukkal két éve nálunk is felléptek az akkor még álló Budapest Sportcsarnokban.
Grencsó azonban máshonnan közelít, ő e régi idők elfelejtett dallamainak a levegős, áttetsző, fanyar oldalát szerette volna megmutatni, éppen azét a világét, amelyet kamaszkorában olyan kerek-perec elutasított. Nem hangulatzenét akart, hanem bármikor hallgatható anyagot, amolyan magyar standardeket. Nem véletlenül lelkendezett Végső Zoltán a lemezzel kapcsolatban így: "Végre nálunk is született egy jazz lemez, amely ideológiáktól és különösebb gyökér-kereséstől mentes. A Grencsó Kollektíva nem akar mást, csak a maga módján szórakoztatni, felhasználva ehhez néhány emlékképünket, hangulatfoszlányokat, bevezetve ezzel a XX. századi magyar slágereket a hallhatatlan muzsikák táborába."
Ez a korong is azt mutatja, hogy az elmúlt években Grencsó nem annyira az összetettségre, zeneszerzői cizellálásra, inkább az elevenségre helyezte a hangsúlyt, a tavaly megjelent Fekete kenyérrel kapcsolatban fogalmazta meg, hogy végre egy olyan anyag, amin sikerült az, amit eddig ő maga sem tudott eddigi egyetlen felvételén sem igazán tetten érni: majdnem úgy szól, mintha közönség előtt játszanák. Vannak benne apró kis hibák, de nincs benne fojtottság, nincs benne drukk és félelem. Ez a mostani produkció sem egy végletekig csiszolt mű, sokkal inkább jóízű, felszabadult örömzene, ahol a zenészek megnyílnak, és nagyfokú szabadsággal közelednek a zenei matériához. Röviden: van kellő vér és szellem az anyagban.
Grencsó István mindezek ellenére az új lemezzel nem akar turnézni, nem óhajt beleülni ebbe a hullámba, társaival egyes dalokat szívesen eljátszik az elkövetkező koncertjeiken, de nem önálló est keretében. Mostanában egyébként is más, nagyobb formáció izgatja, cselló, bőgő, szaxofon, villanygitár, dob és trombita. Dalok az utolsó mohikánokkal, ez lenne a munkacíme, egyfajta emléket állítva a hozzájuk hasonló megszállottaknak.
---------------------------
Grencsó István: Nem preferálom az ipari jazzt >> - interjú, 2011. január
Grencsó Big Collective: Villa Negra >> - 303 magyar lemez, 2008
Grencsó István és a Csodaautó >> - cikk, 2003. szeptember
Grencsó István: Mindenhol ugyanazt játszom >> - interjú, 2002. március
Grencsó Rejtélye >> cikk, 2000. április
Grencsó Fekete kenyere >> - cikk, 1999. május
Grencsó és Monk találkozása >> - cikk, 1996. október
Grencsóék Ébredése >> - interjú, 1996. március