A Féner. A szakmában csak így ismerik. Ahogy a katalógus előszavában olvasható: 174 centiméter magas, szeme szürke, beszéde hadaró. Szenvedélyes fotós és vadász. Négy évtizedes pályafutása alatt közel százötven egyéni kiállítást rendezett, ebből tizenöt alkalommal jelentkezett teljesen új anyaggal. Többek között Amszterdamban, Belgrádban, Berlinben, Párizsban, Washingtonban - no és főként szülővárosában, Budapesten. Több szakmai és állami kitüntetés boldog tulajdonosa. November 17-én lesz hatvan, ebből az alkalomból nyílt Más/kép/más Budapest címmel afféle életmű-tárlata a Budapest Galériában.
Fotó: Teknős Miklós
Ennek oka nyilván a gondolkodás módomban rejlik. Mondják, monomániás típus vagyok, való igaz, hogy hónapokon, sőt éveken keresztül képes vagyok egyetlen dolgot, egyetlen témakört fényképezni - mindaddig, amíg érdekel. Amikor már úgy érzem, mindent elmondtam róla, keresek magamnak valami más témát, valami újat, izgalmasat.
Ez azért csak részben igaz. Az első harminc évet a szakmában egyetlen helyen, a Film Színház Muzsikánál töltöttem el. A nyolcvanas évek végére azonban a lap számomra szellemileg teljesen kiürült, megszűnt kreatív műhely lenni, nem sokat haboztam hát, amikor elhívtak az akkor induló Képes 7 című hetilaphoz főszerkesztő-helyettesnek. Az átgondolatlanul privatizált lap megszűnését követően kezdődött csak el a megkésett vándoréletem. Az elmúlt időszakban valóban sokszor váltottam munkahelyet, a Népszabadság Magazinnál viszont az idei már a második évem. A napilapot, mint életstílust egyébként nem nekem találták fel, a magazinos ritmus jobban fekszik nekem. Ott természetes, hogy ha egy képanyag nem tetszik nekem, akkor a kollégát visszaküldöm, próbálja meg még egyszer. A heti és havilapokat másképp olvassák az emberek, másképp kell hát ott fényképezni. Bonyolultabb, áttételesebb megoldásokkal, riportképekkel is kísérletezhetek, ellentétben a napilappal, melynek struktúrája lényegesen kötöttebb, a képeknek más a nézőpontjuk, más a szerepük. A kettő között nincs semmiféle hierarchia vagy minőségi különbség, egyszerűen csak kétféle szemlélet.
Mert úgy éreztem, ebben a témakörben más mindent elmondtam, amit elmondhattam. Ezt a korszakomat a a budapesti zsidóságról szóló anyaggal zártam le. A szocializmus rengeteg álközösséget teremtett, én valódit kerestem. Olyan közösséget, amely valós, nem érdekeken, hanem emberi szellemi kapcsolatokon alapul. Így találtam rá az asszimilálódott és nem asszimilálódott zsidó közösségekre. Korábban a cigányokról vagy a bányászokról készült sorozataimban másra kerestem a választ. A cigányok életét a család-munka-iskola oldaltól igyekeztem megközelíteni, a bányászokról szóló képeimen azt próbáltam megmutatni, hogy a ő társadalmi szerepük és fontosságuk inadekvát az életkörülményeikkel. Hogy nem ezt érdemlik a társadalomtól. A Tükörrepülő című sorozat annak a rácsodálkozásnak az eredménye, hogy a munkában emberi minőségben nincsenek különbségek. Az orvos, a cirkuszi artista, a pilóta vagy a képzőművész ugyanúgy jut el a végső szellemi és fizikai terhelés határáig, valamennyi esetében csak a jelenlét intenzitása fontos. Később aztán azt is beláttam, hogy művészettel, fontoskodással nem lehet komolyan hatni a társadalmi folyamatokra. Arról nem is beszélve, hogy minden fotósorozatnak megvan a maga hozadéka: az emberi kapcsolatok. Ha ezeknek tisztességgel meg akar felelni az ember, akkor nem könnyíti meg az életét. Amikor például évek múlva felhív a cigány munkanélküli a gondjaival, tudom, hogy nem tehetek érte semmit, ugyanakkor mégis közöm van hozzá, nem rázhatom le.
Nem analizálni, hanem szintetizálni akartam a dolgokat, nem az embert, hanem a dolgokon hagyott lenyomatait vizsgálni. Először elkezdtem kijárni a felszámolásra ítélt óbudai gázgyárba, végigfényképeztem a leállást, az utolsó tégla elbontását. Majd jöttek Budapestről a képek. Három feltételt állítottam magamnak: a képek egyenletes fényben legyenek, a valós arányokat megőrizzem és ne legyenek emberek a felvételeket. (A legjobban téli szombat hajnalokon tudtam dolgozni.) Nem az a fontos, hogy azonosítható legyen az adott utca vagy ház, hanem hogy a felvétel hangulata városi jellegű legyen. Mindehhez speciális, perspektíva-korrigáló objektívet használtam, melyet később Olaszországban elloptak tőlem. Stílust kellett váltani.
Igen, mondván, hol van az előírva, hogy a vízszintesnek a horizontot kell jelentenie. Többször elmeséltem már, de tanulságos: amikor az első döntött képeket készítettem Rómában, az emberek kitekert nyakkal nézték őket. Aztán megmutattam egy festő barátomnak, Gyarmathy Tihamérnak. Nézett szépen, egyenes fejjel. Kérdeztem, miért nem tekereg. Hát mert látja, hogy ez fénykép és nem ház.
Valóban, ez nem egy megszokott értelemben vett életmű-kiállítás. Nem akartam, hogy ez is olyan legyen mint a többi: X. Y. művész, jobbról-balról, százhúsz percben. Mivel a legtöbb szál a szülővárosomhoz, Budapesthez köt, így ez lett a vezérfonal, erre próbáltam meg felfűzni az életművemet. Szakmai pályafutásom fontosabb állomásai persze itt is jól láthatóan megjelennek, de ha valaki kizárólag a legismertebb képeimet keresi majd, az lehet, hogy csalódni fog. A kiállításon látható közel száz képből egyébként talán tizenöt új van, ezek jobbára az elmúlt másfél évben készült portrék.