Két évszám, 1967 és 1998: az első és utolsó képek születési dátuma. Köztük harmincegy év. Korniss Péter fotóművész számára különleges esztendők ezek: erdélyi útjai során szinte érintetlenül talált egy hagyományos paraszti világot, majd szemtanúja lehetett annak a lassú változásnak, amelyről régóta tudni lehetett, hogy bekövetkezik, és amely a közeli jövőben mélységesen megváltoztatja e vidék életét. Az elmúlt három évtizedben a helyszínen készült fotóiból Leltár - Erdélyi képek 1967-1998 címmel nyílik ma kiállítás a Műcsarnokban.

• Kolozsváron születtél, 1949 óta élsz Budapesten. Igaz, hogy csak harminc évesen, 1967-ben jutottál el először erdélyi faluba?

Igen, koreográfus barátom, Novák Ferenc vitt el magával Székre, első este mindjárt egy táncházba. Mintha a múlt századba csöppentem volna, az egész hihetetlen élmény és felfedezés volt számomra. Úgy éreztem, ezért született a fényképezőgép - ezt megörökíteni. Az ott készült képek a barátaim számára is a felfedezés erejével hatottak. A hatvanas években nagyon el voltunk vágva, Erdély az akkori politikai viszonyok között tabunak számított, csak a múltban, a történelemben létező fogalom volt, és ez a fajta tilalom egyfajta tudatlanságot is szült. Nem is sejtettük, hogy léteznek olyan falvak, ahol még régi formájában él a hagyományos paraszti kultúra, a maga szokásaival, táncaival, zenéivel és - ami engem a leginkább érintett - viseletével. A feladat adott volt, hisz mindenki tudta, hogy ez a világ hamarosan el fog tűnni.

• Kezdettől fotóztál román falvakban is?

Inkább csak pár évre rá. Ahogy jártam a vidéket, úgy eljutottam román falvakba is, ahol a hagyományos paraszti világnak ugyanazt a virágzó formáját találtam, mint Széken. Egy idő után természetessé vált, hogy nemcsak magyar, hanem román falvakban is fényképezem. Nem akarok nagy szavakat használni, de már Bartók Béla megmondta: több az, ami összeköt minket, mint az, ami elválaszt. Magától értetődő tehát, hogy a mostani kiállítás anyagából készült, az Officina Nova és a Kreatív Média Műhely gondozásában azonos címmel megjelenő könyvet angolul és románul is kiadtuk.

• Nem ez az első alkalom, hogy erdélyi témájú képeiddel a nyilvánosság elé lépsz. 1974 januárjában éppen itt, a Műcsarnokban voltak láthatók ott készült fotóid, ebben a témakörben két köteted - Elindultam világ útján (1975), illetve Múlt idő (1979) - is napvilágot látott. Akkor, úgy látszott, mindent elmondtál, amit a hagyományos paraszti világgal kapcsolatban tudtál. 1992-ben miért vágtál bele másodszor is?

A Ceausescu-rendszer oly mértékben izolálta Romániát és ezáltal Erdélyt, oly mértékben lassított le minden folyamatot, hogy ezekben a falvakban nagyon sokáig konzerválódott ez a hagyományos paraszti világ. Úgy éreztem, nem lévén néprajzos, nem az a dolgom, hogy újra és újra ugyanazt a világot rögzítsem részleteiben. A következő tíz évet egy magyar ingázó munkás életének szenteltem, Vendégmunkás címmel született egy könyv és egy kiállítás, 1998 őszén, szintén itt, a Műcsarnokban. A kilencvenes évek politikai földcsuszamlása következtében azonban az erdélyi magyar és román falvakban felgyorsultak a folyamatok. Nyitottabbá vált az ország, változtak a gazdasági folyamatok, sokkal erősebb lett a külső kulturális hatás, maguk is utaztak, oda is többet mentek, a televízió behatolt a mindennapjaikba, mindezek következtében a legkisebb településen is mélyreható változások kezdődtek. Ez volt az, ami a kilencvenes években engem újra talpra állított, úgy éreztem, ismét fényképezőgépet kell vennem és a helyszínre mennem. 1992 óta ismét szisztematikusan dolgozom, és úgy éreztem, a hagyományos világ mellett most már meg lehet mutatni az elkerülhetetlen új korszak jeleit. Azét a korszakét, amely ma gyökeresen és mélyrehatóan átalakítja ezeknek a falvaknak, embereknek az életét.

• Ez kiállítás és könyv tehát egyfajta összegzés, leltár, mielőtt a régi paraszti világ végképp eltűnik?

Mondhatjuk. Míg e hagyományos világ a maga viseletével, színeivel, szokásaival nagyon egyéni és jellegzetes, addig ez a változás a magyar és a román falvakban egyaránt az "egyetemesség" jeleit hozza magával. Gyakorlatilag erről szól ez a könyv és ez a kiállítás. Megpróbáltam összegezni, mi az, ami maradt és mi az, ami várhatóan lesz. Mindezt nem egy néprajzos vagy szociográfus, hanem egy fotós szemével. Itt az emberek vannak a középpontban, azok, akik tulajdonképpen a leglassabban változó elemei ennek a radikálisan mozgó világnak. Talán egy kicsit rólunk is szólnak ezek a képek. Nyilván lesz, aki magára ismer. Ezek az emberek nagyon sok mindent megőriztek magukban, a nyitottságot, a kötődések fontosságát, érezni, hogy ez a kultúra mennyire meghatározza a tartásukat. Például azt, ahogy egy fényképezőgép előtt megjelennek. Rengeteg beállított, megrendezett képeket készítettem, állványról, bevilágítva, műteremszerűen. A "műterem" azonban a saját otthonuk, az istállójuk, a cifraszobájuk volt, így próbálva meg szándékosan előhívni belőlük a saját magatartásukat. Azt, ahogy ők szeretik magukat láttatni a képen. Előhívni a számukra öntudatlanul meglévő, számomra meglepetésként még létező magatartásokat, gesztusokat. Ráadásul ezekbe a képekbe több mindent bele lehet sűríteni. Jól láthatóan megjelennek például itt változó tárgyi világnak azok az elemei is, amelyek némiképp ellentétben vannak ezzel a magatartással.

• Gondolom, a harminc év során készült képeken vannak azonos szereplők.

Természetesen. Ha valaki veszi a fáradtságot, fel lehet fedezni olyan embereket, akik előbb az esküvőjükön láthatók, később pedig mint boldog polgárosult család, a régi tányérokkal díszített cifraszobában, de már polgári ruhákban. Vagy ott van a híres széki prímás, Szabó "Kávés" István, aki 1967-ben táncházban muzsikál, 1974-ben a lakodalmas menetben látható, 1997-ben pedig áll a szobájában, kucsmában, de bőrdzsekiben, a falon a cserepek, az ajtó egyik oldalán a hegedűje lóg, a másikon pedig az Erdélyben ma nagyon divatos dísztárgy, egy óriási méretű karóra. A régi és a új rendkívüli módon keveredik ma. A csíksomlyói búcsúban például a hagyományos szent szobrok mellett Stan és Pan gipszfigurákat árulnak, az egyik máramarosi román faluban a falon a régi családi fotók mellett ott feszít Michael Jackson egy hatalmas poszteren. Ezek azok a dolgok, amelyek azt mutatják, hogy Erdélyben is megjelentek a globalizáció jelei. Tudom, ez a folyamat elkerülhetetlen, de amíg mindez Nyugat-Európában évszázadok alatt zajlott le és Magyarországon gyakorlatilag a huszadik században, addig a hagyományos paraszti világ felbomlása Erdélyben a szemünk láttára hihetetlenül rövid idő alatt megy végbe. És ettől a fényképezőgép számára sok vonatkozásában tetten érhető.