Burjátföld szinte körbeöleli a Bajkál-tavat, ráadásul két nagy részre oszlik. A keleti burjátok buddhisták, a nyugatiak sámánisták. Sántha István (29) számára az utóbbiak lényegesen izgalmasabbak.

Sántha jelenleg az ELTE kulturális antropológia szakán diplomázik, Szibéria miatt kezdte el. Hogy képben legyen. Ezzel párhuzamosan az ELTE belső-ázsiai tanszékén doktorandusz, választott témája a burját sámánizmus. Családtörténeteken és a gazdasági tevékenységeken keresztül próbálja meg egy falu sámánista hitvilágát megmutatni. Végső célja, hogy néhány év múlva könyvet írjon róla.

Hamutajep apó - fotó: Sántha István

Kilenc éve, egyetemistaként vetődött el először Burjátföldre, azóta kilencszer járt ott, nemrég pedig kazettán megjelentette a nyugati burjátok között általa gyűjtött népzenét. Elmondása szerint semmilyen rokoni szál nem fűzi Szibériához. Az egyetlen kapcsolódási pont: mindkét nagyapja ott volt hadifogoly.

A nyolcvanas évek végén baráti körében abban versenyeztek, ki tudja a nyarat a lehető legmesszebb tölteni. A Szovjetunióba menni még nem jelentett különösebb anyagi megterhelést. 1988-ban kelt először útra, leszállt Irkutszkban a repülőtéren, és nekiindult a terepnek.

"Ha az ember egyszer lejelentkezik a rendőrségen, a későbbiekben állandóan erre próbálják kényszeríteni - meséli Sántha. - A birodalmon belül gyakorlatilag a mai napig csak engedéllyel lehet kutatni. A régi rendszer megszűnt, új még nem született. Ha azonban az ember egyszer sem jelentkezik be, később nem is keresik. Ezt a kiskaput mi ösztönösen megéreztük".

1989 nyarán sokat csavarogtak. Éppen napirenden volt a Morvay-féle Petőfi-ásatás, ha már ott voltak, megnézték közelebbről Barguzint. Körbejárták a Bajkált, a negyven nap alatt szétnéztek Üzbegisztánban és Kirgíziában is. Sántha azóta évről évre visszajár, mindig más barátokkal. A korai utakon a természettel ismerkedtek, a sztyeppével, a tajgával, a Bajkál-tóval, a vadászattal.

"Érdekes, hogy Európából a lengyelek mellett talán egyedül minket, magyarokat fűznek érzelmi szálak Szibériához. Az oroszokon kívül persze. A lengyeleket a dekabristák sorsa köti oda, minden jelentősebb forradalmáruk akasztófán vagy Szibériában végezte, az akkori lengyel elit gyakorlatilag az Urálon túl nevelődött fel. Újabb figyelemre méltó adalék a magyar-lengyel barátsághoz."

Sánthát 1992-ben kezdték el igazán érdekelni az e tájon élő népek, emberek. Diószegi Vilmos könyveinek hatására a sámánizmusról szeretett volna anyagot gyűjteni, és mivel burjátul eleinte nagyon keveset értett, itthon pedig éppen a folkzenében volt benne, a burjátok zenéjén keresztül közelített a témához. 1992-ben kért és kapott a Soros Alapítványtól támogatást, vett belőle egy DAT-magnót és egy fényképezőgépet, majd januárban - télvíz idején! - ismét kiment Burjátföldre.

"A burjátok igen meglepődtek, hogyan jutottam el januárban a nehezen megközelíthető nyugati falvaikba. Később olyannak fogadtak el, amilyen különben is vagyok. Nem ronthattam ajtóstul a házba, hogy na, tessék mondani, vannak-e itt sámánok, ha vannak, mutassák meg őket. Alkalmat kellett találnom, hogy leülhessek velük. Ez az alkalom volt a zene, illetve a gyűjtés. Azokhoz indultam először, akiknek a zenéje nekem megtetszett. Ők adtak tovább faluról falura, házról házra, zenészről zenészre. Csak így érthettem meg, hogyan működik az élet arrafelé."

A burjátoké amolyan rejtőzködő kultúra. Hiába irtatta ki Sztálin a harmincas években a sámánokat, a gyökerek megmaradtak. És az utóbbi elmúlt hét évben ismét általánossá vált az állatáldozat. Sántha több ilyen szertartáson is részt vett, miután a "vének tanácsa" 1995 nyarán engedélyezte neki a részvételt. Mi több, fotózhatott is az eseményen. Mindezt köszönheti annak, hogy a népzenegyűjtés során sok helyre eljutott, sok embernek lett ismerős az arca.

"Egy hétből négy napot a terepen, hármat a könyvtárban töltöttem. Kitartó munkával lépésről lépésre jutottam el azokhoz az adatközlőkhöz, akik megítélésem szerint markánsan képviselik az adott kultúrát. Például Hamutajev apó. Tőle mindent többször felvettem. Tízórányi anyag gyűlt össze, abból válogattam ki a kazettán hallható egy órát. A hamarosan megjelenő CD-változaton pedig ráadásként tangóharmonikán előadott burját népzene lesz.

A felvételek túlnyomó többsége 1993-ban készült, a szalag négy éven át járta a hazai és külföldi kiadókat, végül a fajsúlyos rockzenékre specializálódott Trottel Records jelentette meg. A felvételek minősége nem mindig tökéletes, noha a legkorszerűbb technikával készültek. A legtöbb burját faluban - már ahol egyáltalán volt áram - a feszültség folyamatosan 170 és 220 volt között ingadozott, Sántha adaptere többször kiégett, az irkutszki ezermesterek patkolták a trafókat. De nem csak ezekkel a nehézségekkel kellett Sánthának megbirkóznia."A burjátok között sok az alkoholista, ez Szibéria-szerte amolyan népbetegség. És ezáltal kiszámíthatatlanok. Elmentem például az egyik öreghez, mondta a felesége, Turuszov apó csak elszaladt a boltba. Négy napig vártam rá, aztán feladtam. Ő viszont készített saját felvételeket, eljuttatta hozzám őket, néhány bele is került a gyűjteménybe."

A kazettán vokális és hangszeres népzene egyaránt található. Az A oldal címe akár az is lehetne: ahogyan az öregek játsszák. A B oldalé meg az: ahogyan a fiatalok. A felvételeken helyi hangszerek - morin-húr, csanza, jatag, limbe, szúr - szólnak, a dallamok között mongol eredetűek is akadnak, minthogy szerves részei a mai burját kultúrának. Sokkal érdekesebbek azonban a helyi dalok, amelyek valahol mind a sámánizmushoz kötődnek. Európai füllel kissé szokatlanok, de van terük és kisugárzásuk, valamint van bennük transzcendencia.