Márta közhasznú munkás. Nem árkot ás, nem utat épít. Népművelő a nagybakónaki kultúrházban. Az egyetlen. Két gyerek anyja, két éve munka nélküli tanító, gyakorlatilag azóta, hogy Budapestről visszaköltözött a szülőfalujába. Nagybakónak ötszáz lelkes zalai település, festői völgyben, ipar nélkül. Zsákfalu. Út innen tovább nem vezet.

Márta ma kicsit szomorú, de nem elkeseredett. Azon az állapoton már rég túlesett. Pedig valamikor minden olyan szép volt. Talán igaz sem volt.

Hét évig a horvát határ mellett tanított, Murakeresztúron, ott ismerkedett meg Mátyással, gyermekei későbbi apjával. Egy távoli, gyermek nélküli és idősödő rokon házaspár csábította őket a fővárosba, hogy az aranyhegyi nagy házban nagy családot alkossanak. Mártáék harmincévesen, naivan belementek, öt év alatt azonban világossá vált, hogy az élet nem habos torta. Civakodás, belátás, érzékeny búcsú, majd vissza a gyökerekhez. A szülői telek végén építkeztek, amúgy Petrocelli-módra, szép lassan, egyedül.

Pesten Márta a Zsolnay-módszer alapján tanított, megbecsülten és bombabiztos állásban. Nagybakónakon viszont a hetvenes évekbeli körzetesítés óta nincs iskola. A nebulók hét kilométerre járnak, a kisrécsei tanítók viszont betonba vannak ágyazva. Üresedés kizárólag kihalásos alapon. Kanizsa legalább ennyire reménytelen, nem állnak szóba vele, helyben is lehet válogatni, neki meg fizetni kellene a bérletet. E váltást Márta anyagilag és lelkileg a mai napig nem emésztette meg.

* * *

A Soros-alapítvány évek óta tervezi a vizuális átképzési programját. A rajzoktatás helyzetéről és minőségéről tavaly országos felmérést készíttettek, különös tekintettel a terhelésre és a módszerekre. És kiderült a sejthető: a huszadik század végén Magyarországon gyakran tizenkilencedik századi módon folyik az oktatás. A tanárok legfontosabb eszköze a mai napig a kréta, az intézmények jelentős része a szaktanárok képzését nem tartja fontosnak.A kísérleti program bevezetésére Zalára esett a választás. Több ok miatt is. Átlagos, közepesen fejlett magyarországi megye, ahol felsőfokú képzőhely nincs, érdeklődés viszont annál inkább.

* * *

Mártának egy éve a helyi önkormányzat felajánlotta, hogy kezdjen valamit a gazdátlan kultúrházzal. Az egyetlen művelődési központot 1970-ben építették, társadalmi munkában. Lett a falunak kétezer kötetes könyvtára, nagy léptékű, többfunkciós klubhelysége, ötszáz személyes mozija. Ma viszont az épület jobbára önmaga árnyéka. Elődje harangozó, fűtő és könyvtáros volt egy személyben. Az örökség nehéz, a kihívás nagy, tudta ezt Márta is, amikor lelkesen belevágott a munkába. A könyvtár azóta újra él, a helybeli gyerekekkel színjátszó kört alapított, az óvodásoknak kéthetente komplex foglalkozást tart, és ha kell, iskolai korrepetálást is vállal. Mindezt a népművelői munka keretében, közpénzen.

Lelkesedése az utóbbi időben kicsit alábbhagyott. Az anyagi lehetőségek teljesen behatároltak, ha szüksége van egy hatvanforintos piros kartonlapra, megveheti saját zsebből, ha indokoltnak tartják, utólag számla ellenében kifizetik. Egyedül azonban nem dönthet semmiben. A faluban az elmúlt hónapokban durva atrocitások is érték, egyre súlyosodnak a gondok a Kanizsáról betelepült vidám munkanélküliekkel. És jelenleg a falunak inkább rendőrőrsre, mint kultúrházra lenne szüksége.

* * *

A rajzoktatás fogalma ma már elavult. A sokat vitatott nemzeti alaptanterv (NAT) vizuális kultúráról és kommunikációról beszél. A változó idők szellemében jött létre az a munkabizottság, amely e témában járatos oktatókból, szociológusokból és pszichológusokból áll. Vezetője S. Nagy Katalin szociológus, megyei koordinátorai Jármai Gáborné, Éderling Györgyné és Stamler Lajos.

Az ősszel meghirdetett pályázatra a szervezők legfeljebb nyolcvan érdeklődőről álmodoztak, a megye 146 oktatási intézményéből azonban 170 pedagógus jelentkezett. Közülük 116 vehet részt a képzésben. 1996 végére megszületett a részletes és végleges program, január 27-én a nagykanizsai Hevesi Sándor Művelődési Központban beindult a nagyüzem. Havi kétnapos foglalkozások, egészen november 29-ig, a legkülönbözőbb témákban, a környezet- és tárgykultúrától a vizuális kommunikáción keresztül a művészetpedagógia terápiás lehetőségéig és a multimédia esztétikájáig.

* * *

Márta helyzete bizonytalan. A nagybakónaki önkormányzat csak tavaly decemberig kötött vele szerződést. Januárban - mivel az 1997-es közhasznú pénzeket még nem osztották szét a megyében - visszaküldték munkanélküli-segélyre. Februártól újra alkalmazták, de csak júliusig szól a szerződése. Ha még akkor is lesz pénze a munkaadójának, meghosszabbítják az év végéig.

Márta fél, hogy előbb-utóbb belesüpped az érdektelenségbe. Ezért úgy gondolta, ha nem akar végleg szellemileg eltunyulni, illetve leszakadni a pedagógustársadalomról, akkor lépnie kell. Nagykanizsán beiratkozott a TIT alapfokú színjátszó-rendezői tanfolyamára. A kurzus nemrég ért véget, le is vizsgázott. Félő volt, gyakorlat hiányában szellemileg újra tespedni kezd. És ekkor megpillantotta a pályázati felhívást az újságban.

* * *

A felhívás szövege szerint az összességében 150 órás, havi egy hétvégi, azaz péntek-szombati elfoglaltsággal járó továbbképzésre mindazon megyebeli rajztanárokat várják, akik a program végeztével, 1998 februárjában záródolgozatot (helyi tantervet vagy tanmenetet) készítenek. A vizuális nevelési program részeként több országos képzőhely - az iparművészeti, képzőművészeti főiskola, a Budapesti Műszaki Egyetem, pedagógusképző intézetek, továbbá múzeumok - szakemberei tartanak előadásokat. Mindezt módszertani bemutatók, kiállítások, viták és konzultációk egészítik ki - a kurzus elvégzését vállaló hallgatók számára teljesen ingyenesen.

A Soros-alapítvány erre a célra tizennégymillió forintot különített el, fizeti a résztvevők teljes szállás- és útiköltségét, vállalja étkeztetésüket, illetve mindenki kap egy 12-15 ezer forint értékű tankönyvcsomagot. A tanárok ezen kívül június 22. és 28. között részt vehetnek a balatonmáriai művésztelepen, ahol Csókos Györgyi, az etyeki műhely vezetője irányításával ősi kézműves technikákkal ismerkedhetnek meg. Miközben a tanfolyamon szinte tombol a multimédia.

A résztvevők iskolatípus szerinti megoszlása meglehetősen vegyes: 58 általános iskolai és 7 középiskolai tanár, 42 tanító, 4 gyógypedagógus, 3 népművelő és 2 óvónő található köztük. Hatvan százalékuk városi, a maradék negyven a falvakból érkezett. Utóbbiak erős jelenléte különösen fontos, hiszen sok helyen még mindig a maradék elv érvényesül: a rajzoktatást ráosztják valamelyik fiatal tanárra. Pedig a rajztanár munkája az iskola bizonyítványa. Az ajtón belépve a belső tér, a dekoráció, általában a látvány mindent elárul. A rajztanár helyzete sajátos: ünnepségek, összejövetelek alkalmával az első számú mozgósítandó, a tanári hierarchiában viszont a legutolsó.

* * *

Amikor Márta meglátta a felhívást, a témákat és az előadók nevét, érezte, ezt a lehetőséget nem szabad kihagynia. Soha vissza nem térő alkalom a szellemi feltöltődésre. Arról nem beszélve, hogy találkozhat a kollégákkal. Kicsivel több esély, hogy egy állásmegüresedésről idejében tudomást szerezzen.

Egyelőre azonban óvatosan lelkendezett. Előbb megkérdezte, a munkanélkülisége nem akadály-e. Mondták nem, csak jelentkezzen. És ő szép csendben megvárta az értesítést.

* * *

A nagykanizsai tanfolyam a hazai oktatási helyzet egyfajta kór- és tükörképe. Múlt és jelen, örökség és általános pénzhiány, megannyi hendikep, csak győzzék cérnával a pedagógusok. Horváthné Császár Erzsébet például közel húsz éve tanít a zalabaksai általános iskolában. Az egykor hatszáz nebulóra tervezett monstrumban jelenleg száznegyven gyerek zsibong, a fokozatosan szegényedő önkormányzat pedig lassan képtelen a működtetésére. Erzsébet mégis optimista, mint mondja, példák sokasága mutatja, hogy a szegénységből is lehet erényt kovácsolni. A legtöbb gyereknek csak papírra és ceruzára telik, természetes alapanyagokból, kukoricacsuhéból, gyapjúból azonban sok mindent készíthetnek. Két éve szeretett volna Budapestre menni, elvégezni a kézműves szakoktatói tanfolyamot, de belekerült volna háromszázezer forintjába. Most viszont minden hónapban frissülhet, kaphat új ötleteket.

Molnár Judit Alsónemesapátiban tanít. Zalaegerszegről jár be, akár a többi tanár. Az önkormányzat mindent megtesz, a tárgyi feltételek mégis szűkösek, a változásra esély sincs. Pedig a NAT előírásai roppant eszközigényesek.

A zalaegerszegi Ady Endre Általános Iskolában működik egy vizuális tagozat, Juditék havonta bejárhatnak a műhelyekbe, a tehetségesebbek heti három pluszórában. Ha ez a lehetőség nincs, a gyerekek sosem próbálkozhattak volna rézkarccal vagy tűzzománccal. Így viszont több versenyre beneveztek, vannak eredmények, mindez feldobja őket. Ma már a szülők is másként látják, örülnek a változásoknak, és ami a legfontosabb: saját gyerekük rajzait kiteszik a falra.

Az általános nyomorúság azonban nem mindenkit visel meg. Gál Tamás például alapjában véve szerencsés ember. Hévízen, a Bibó István Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban tanít, ott, ahol e tárgynak megvan a rangja. Bizony, ő egy ritka madár. Az elégedett pedagógus.

* * *

Nagybakónak a rendszerváltás óta sokat változott. Márta öt évvel ezelőtt férjével a fészekrakás örömével vágott az építkezésbe. Ez az első igazi otthonuk, fenn a hegyen, pazar a kilátás mindenfelé. Kétszintes a ház, toronyszobával, minden a saját képükre formálva. A házat szó szerint maguk alatt fejezték be. És most, amikor végre élvezhetnék, úgy tűnik, mégsem ez lesz a végállomás. Lehet, hogy a fészket piacra dobják, és beköltöznek Kanizsára. Pestre visszamenni nem akar, öt év a fővárosból bőven elég volt. Számára Budapest túl nagy és átláthatatlan. Csak azután kezdte érezni, hogy van valami köze a városhoz, amikor a Margit kórházban megszülte a kislányát. Egyébként is, Nagybakónak vagy Pest, majdnem egyremegy. Ahogy megjegyezte: a falun az állóvíz, a fővárosban a mennyiség megy a minőség rovására.

* * *

Magyarországon sokan sok helyütt próbálkoznak, vannak a vizuális kultúrát és kommunikációt átölelő, feldolgozó és oktató kísérletek, de ezek a vállalkozások valahogy rendre nem érnek össze. A nagykanizsai fórum erre is kísérlet.

Akár a tűztől, úgy félnek a pedagógusok a fotó-, a filmművészet vagy a multimédia oktatásától. Még ha a NAT-ban benne is van: ezeket a témaköröket tanítani kell. Felmérések bizonyítják, hogy a vizuálisan megjelenített anyag több mint a felét őrzik meg a gyerekek emlékezetükben. Míg a hallás utáni vagy olvasott anyagnak jó, ha a tíz-tizenöt százalékát.

A gyerekek nagy része a vizuális kultúra ismeretvilágával az iskola elvégzése után már nem találkozik. Pedig, mint ahogy az egyik résztvevő rámutatott, a művészetek oktatásának nagyon fontos lehet a szerepe abban, hogy humánus emberekké váljunk. Hogy a tanfolyam helyben van, az itteniek számára kicsit még mindig felfoghatatlan. De a gesztusból érzik, hogy ők is fontosak. A kollégák pedig egyszer az életben irigykedhetnek.

A nagy örömbe azért némi üröm is vegyül. Minden hónapban várják ezt a két napot, egyesek úgy, mint a messiást, de azért a szájízük enyhén kellemetlen. Miért nem tudta az átképzést a megye oktatási vezetése megoldani? Miért csak külföldi támogatással lehetett ezt megvalósítani? A helyzet bizonyos értelemben ma is kilátástalan. Mert mi lesz, ha a forrás egyszer csak elapad?

* * *

Márta hat éve nem mozgott pedagógusok között, és csak most jött rá, hogy ez mennyire hiányzik neki. Hogy mennyit ér a szakmai együttgondolkodás, a csoportos tépelődés. Pedig jelenleg esélye sincs arra, hogy az itt szerzett tudást az oktatásban kamatoztathassa.

Amikor annak idején átvette a diplomát, madarat lehetett vele fogatni. Igazi első generációs értelmiségi, büszke rokonsággal. Murakeresztúron benn lakott az iskolában, imádott tanítani. Amikor a gyerekek délelőtt felmérőt írtak, délután már javította. Mihamarabb tudni akarta, vajon mit sikerült tudásából átadnia? Hiányzik neki a tanári közösség, ma senki nem figyel rá. Csak önmagára támaszkodhat. Ez a továbbképzés jó alkalom a megkapaszkodásra. A hírek szerint jövőre ismét megrendezik. Újabb szalmaszál. De legalább belekapaszkodhat.