„Galántai György neve Magyarországon és külföldön is elsősorban több tucat kollektív kiállítás, projekt, kiadvány, művészeti akció címével, programjával, valamint marginális műfajokkal fonódik össze: balatonboglári Kápolna Tárlatok (1970-73), Artpool Archívum (1979-től), AL (alternatív művészeti magazin, 1983-85), mail art, művészkönyvek, művészbélyegek, copy art. Művészetfelfogásához a hagyományos műtárgy-készítést elutasító fluxus áll a legközelebb, amely konceptuális tárgyak, kreatív helyzetgyakorlatok, valamint folyamatosan működő alkotói-szellemi terek létrehozásában látja az életben és a kultúrában valós funkciót betöltő művész feladatát.” - írta Szőke Annamária 1993 őszén, az Életmunkák című kiállításhoz készült leporelloban. A nagyszabású retrospektív tárlathoz anno Galántai addigi művészeti tevékenységét rendszerező és összegző könyvet is terveztek. A főhőst faggattam.

Hommage a Vera Muhina, 1980-1982. (Budapest, Hősök tere - Klaniczay Júliával) Very Muhinának a munkás-paraszt összefogást jelképező, később a Moszfilm Stúdió emblémájává váló szobrának Galántai-féle átértelmezése

• Miért kellett e kötet megjelenésére egészen mostanáig kellett várni?

Akkoriban nagyon lefoglalt az Artpool művészeti kutatóközpont működtetése. A kiállítás tervét egyébként még 1988-ban fogadta el a Műcsarnok, közben DAAD-ösztöndíjasként alkottam Nyugat-Berlinben, s éppen akkor jöttem haza, amikor Magyarországon elkezdődött az új világ. Kerestem a helyemet, s ez az évekkel korábban elfogadott tárlat megrendezése hirtelen rám szakadt.

• Ennek a kiállításnak elég nagy visszhangja volt akkoriban, s ha jól tudom, abban az évben ez volt a leglátogatottabb tárlat.

Szomorúan kellett megállapítanom, hogy ma Magyarországon nem nagyon érdemes kiállítást csinálni. Ezen a nagyszabású életműtárlaton egyetlen művet sem adtam el. Egyedül egy gazdag Váci utcai cipésznek - aki rendelésre állítólag még 150 ezer forintért is tud cipőt készíteni - gondolkodott a talpmotívumos műveimen, de végül ő sem vett közülük. Ekkor tettem le arról, hogy Magyarországon valamit el tudok adni, ezért inkább olyan nonprofit dolgokkal foglalkozom szívesen, mint az Artpool. Itt legalább meg tudom állapítani, hogy mi az, ami működőképes és mi az, ami nem. A piaci világban az a működőképes, amit megvesznek. A szellemi világban pedig az, amire reagálnak. Az Ernst Múzemban lévő kiállításom szellemi síkon működött, anyagi síkon viszont nem. Ez sajnos tipikusan magyar helyzet.

• A könyv most mégis elkészült.

Igen, bár eredetileg kicsit bővebbre, testesebbre képzeltem. Az volt vele a célom. hogy az 1968 és 1993 között eltelt huszonöt évet valahogy rendszerbe foglaljam, emészthetővé tegyem. S bármilyen meglepő, felépítése mint a klasszikusoké: három rész, bevezető, tárgyaló és befejező. A bevezetőt hárman írták: Perneczky Géza, Esterházy Péter és Molnár Gergely. Perneczky erre az alkalomra írta, Esterházy egy 1984-es kiállítás elé, míg Molnár 1973-ban egy képzeletbeli New York-i Galántai-kiállítás-álmát fogalmazta meg, s erről az írásról én csak 1977-ben szereztem tudomást. A középső részben naplójegyzeteimet dolgoztam fel egyfajta rendszer szerint, míg a könyv végén található a viszonylag részletes életrajzom.

• A kötet törzsanyagát értelemszerűen bőségesen illusztrált naplójegyzeteid alkotják. Akkor miért nem a kronológiát követed, miért inkább tematikusan osztottad fel ezt a huszonöt esztendőt?

A naplómat azért szedtem szét 13 részre, hogy jobban áttekinthető legyen. Külön kellett kezelnem az elméleti jellegű írásaimat, a kezdeti periódust, a jelek, majd a szöveges munkák korszakát, az egoprobléma időszakát, a tárgymunkákat, a szobrokat (amikor a jeleket térbe vittem), a performanszokat és így tovább. Végigmegyünk a médiumokon, ahogy a jelek megszűntek, illetve a különböző tárgyak váltak jelekké. megszületett a talpmotívum, majd jöttek a térmunkák és végül a hálózat, illetve az intézmény.

• Az intézmény, mint médium?

Igen. Nyugodtam mondhatom, hogy az Artpool Művészetkutató Központ nekem ugyanolyan művem, mint bármelyik másik. Vagy mint a Budai Fénysugár Egyetem. Az ötletet ehhez Ray Johnson Buddha Universityje adta. Az a Johnson, aki a mail-art művészeti irányzat elindítója, bár ő ezt még kapcsolatművészetnek nevezte, s ő erre a fajta tevékenységére találta ki a Buddha Universityt. Hat évig „működött" ez az egyetem, amelynek alapelve, hogy - mint az életben - a szerepek állandóan felcserélődnek. Mert mindenkiben két ember lakozik: a tanító és a tanuló, így nincs semmi különbség tanár és diák között. Az egyetem minden résztvevője kérdezett és válaszolt - vizuálisan. Hatalmas mennyiségű anyag jött össze a hat év alatt.

• Az elmúlt huszonöt év alatt a művészet szinte minden területét bejártad: a festészettől indultál és eljutottál a komputerművészetig, sőt azóta az internetig. Mi a mozgatórúgója ennek az intermediális hozzáállásnak?

Amikor 1967-ben elvégeztem a főiskolán, még valójában festő szerettem volna lenni. A tanulmányaim mellett foglalkoztam sokszorosított grafikával, rézkarccal, magasnyomású litográfiával, szobrászkodtam agyagból - a szobrászok még át is akartak csábítani magukhoz -, de mindent csak azért csináltam, hogy jobb festő lehessek. Ezért kalandoztam el más médiumokba, ezért próbáltam minden szakmát jól megismerni, ezért foglalkoztam irodalommal, zenével és filmmel. Igazából eszembe sem jutott, hogy intermedialista legyek. A főiskola elvégzése után egy darabig reklámgrafikából éltem, majd csináltam magamnak nyomtatógépet és azon dolgoztam. Aztán 1970-ben a Debreceni Nyári Tárlaton Ajtó utódainknak című festményemre - Kő Pál művével megosztva - SZOT-díjat kaptam, s a díjátadásról hazafelé utazva döntöttem úgy, hogy abbahagyom a festészetet és folytatom grafikai kísérleteimet. A többit az élet hozta magával.

Két könyv volt akkor hatással rám. József Attila elméleti írásai, amelyek akkor jelentek meg és amelyet autóstoppolás közben olvasgattam és Selye János professzor könyve, az Álomtól a felfedezésekig. Amikor például azt mondja József Attila: „ha a valósággal való összeköttetésünk megvan, elméleti tétel nyomán is elindulhatunk, látjuk, hogy gondolatunk testes, fölemelkedünk, nem kell félnünk, hogy a valóság gravitációja cserben hagyja”. Selye professzor könyve pedig úgy van megírva, hogy bármire recept lehet. Az alapkutatás lehet tudományos éppúgy, mint művészeti. Egy művészettel foglalkozó tudós lehetek én - gondoltam akkor és ezt azóta sem sikerült megcáfolnom.