„Aki egy nemzet számára új szellemi horizontot nyit, több-kevesebb súllyal egyazon ítélet nyomorúságát vonja magára. E szabály alól Hamvas Béla sorsa és műve sem kivétel. Az ilyen életművet először kinevetik, esetleg úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. Mindaddig, amíg végül a nemzeti kultúra és tudat magától értetődő szerves részévé nem válik. Az asszimiláció ideje lehet egy év, lehet százötven. Az örökkévalóság mérlegén egyetlen pillanat.”

A fenti sorokat Dúl Antal, Hamvas Béla szellemi hagyatékának gondozója és napfénybe emelője még 1986-ban írta, akkor, amikor a puhuló diktatúra már lehetővé tette, hogy ez a páratlan életmű első darabja közel két évtizeddel Hamvas halála után végre nyomtatásban is megjelenhessenek. Dúl 1989-től pedig előbb az Életünk, majd a Medio Kiadó égisze alatt elindította a huszadik század egyik legnagyobb magyar gondolkodójának huszonöt részesre tervezett életműsorozatát, melynek tizedik kötetét az Ünnepi Könyvhéten vehetik kezükbe az érdeklődő olvasók.

Az egyik utolsó fénykép Hamvas Béláról, 1968 nyarán

• Úgy tudom, ez a kötet elég nagy nehézségek árán jelent meg.

Ez számunkra természetes állapot - magyarázza Dúl Antal. - 1989-ben Pete György volt az egyetlen, aki felvállalta a sorozat kiadását, hiszen Hamvas gondolatait politikailag akkor mindenki veszélyesnek tartotta. Az Életünk gondozásában megjelent első hat kötet csak segélyek, kéregetések és könyörgések árán láthatott napvilágot, majd a kiadó anyagilag teljesen ellehetetlenült. Szerencsére egy Hannoverben élő, 1956-ban Nyugatra menekült galériatulajdonos magyar hölgy, Marghescuné Hunor Mária felfedezte magának Hamvas Bélát, s mikor hallotta, hogy gondok vannak, segített. Így megjelent a 7. kötet, majd a Marghescu házaspárral közösen létrehoztuk a Medio Kiadót. Jelenleg 1,7 millió forintos adósságot görgetünk magunk előtt, főként azért, mert kis kiadó ma a piacon szubvenciók nélkül nem tud megélni.

• Gondolom, több helyre is adtak be pályázatokat.

Igen, de senki sem támogat bennünket. Az Antall-kormány idejében még kaptunk valamennyi pénzt a kiadáshoz, ma már viszont gyakorlatilag semmit. A Nemzeti Kulturális Alap könyves kuratóriuma elutasította kérésünket, s amikor megkérdeztem miért, kiderül, hogy elvben Hamvast mindenki támogatja, a feltételeknek - magyar alkotás, nem publikált, eredeti mű, amely szépirodalmi értéket is hordoz - mindenben megfelel, de igazából senki sem lobbizik mellette. Ezzel szemben több fordítás kapott pénzügyi támogatást. Úgy látszik, az élők hatása nagyobb, mint a halott géniuszoké.

• Milyen szempontok alapján állította össze az életműsorozatot?

1988-ban sokat sakkoztam ezzel, s akkor még nem tudhattuk, hogy meddig tart majd az ideológiai lazulás, ezért nem az időrendet követtük, hanem először a keményebb munkákat szándékoztuk kiadni. Azóta persze megváltozott a helyzet. Ma már a cenzúra nem fenyeget bennünket, csak a Mammonnal állunk szemben.

• A sorozat első darabja mégis az Anthologia humana lett, amely eredetileg 1946-ban jelent meg és Hamvas benne ötezer év bölcseletéből válogat. Miért?

Ezt a szemelvénygyűjteményt egyfajta felvezetőnek szántuk. A háború után Hamvas világosan látta, hogy a gondolkodás területén jó ötven év aszinkronitásban vagyunk Nyugat-Európával. Akkor ő még nem tudhatta, hogy ez az asszinkronitás a következő ötven évben tovább fokozódik. 1946-ban mindenesetre megjelentette az Anthologia humanát, ezzel párhuzamosan pedig útjára bocsátotta az Egyetemi Nyomda Kis Füzetei-sorozatot, amelyben megpróbálta az akkor európai élvonalat - filozófusokat, pszichológusokat, fizikusokat, írókat - a magyar közönséggel megismertetni. A havonta többször megjelenő füzetke negyvenedik száma után még a Moszkvából akkoriban hazaérkezett Lukács Györgyhöz is elment, kérdezve, hogyan tovább, Lukács viszont csak annyit mondott: „Ez ma Magyarországon nem aktuális. Majd húsz év múlva...”. Hamvast pedig 1948-ban aztán annak rendje és módja szerint B-listázták, illetve kényszernyugdíjazták, és attól kezdve egyetlen sora sem jelenhetett meg.

• Sokak szerint ez az elhallgattatás pozitívan hatott későbbi életművére, hiszen mindenféle kontroll nélkül írhatott.

Ez igaz. Nem kellett a kiadói önkényre figyelnie, nem kellett szerkesztőkkel, cenzorokkal huzakodni, nem kellett a sorok között az olvasókra kacsingatni, hanem magának írhatta, amit írt. Azzal a tudattal, hogy akihez kell, úgy is eljut.

• Ma mégis a szakma szinte teljes közönnyel fogadja az életmű megjelent darabjait.

Ez szerintem teljesen érthető. Hamvas a tudományról rendkívül szarkasztikusan, gunyorosan ír. Elismeri, van benne valami az igazság szenvedélyéből, de lépten-nyomon rámutat annak szűk látószögére. Szerinte az emberi civilizáció három faktort épített ki arra, hogy az életet valahogy elviselhetővé tegyük: a vallást, a tudományt, a filozófiát, azaz a hit világát, a megismerhetőség világát, és a világnézetek világát. Hamvas igazából mindhárommal szembeszállt. A filozófia például - Csuang-Cet idézve - szerinte csak arra jó, hogy „a síró gyerek száját egy időre betömje”, ezek után érthető, hogy a szakfilozófus nem néz rá jó szemmel. Ő interdiszciplinális alkotó volt, s mindig a belső hangot, az intuícióját követi.

• Sokan azt tartják egyik fő hibájának, hogy nem mindig egzakt, hogy a források tudományos megjelölésével és a magyarázó lábjegyzetekkel szinte egyáltalán nem törődik. Maga hogy látja ezt?

A hamvasi ihlet véleményem szerint abszolút pontos, a megfogalmazás viszont olyan, amilyen. Az ő értékrendjében az egzaktságnak más a mértéke, mint a filológiában. A filológiáról egyébként azt mondta, hogy az - neutrális nyelvezetével és szakzsargonjával - csak ernyőt húz a szent szövegek fölé, így azon a szellem nem tud átszivárogni. Ő mindig esszét írt, tudományos munkát sosem. De egyetlen esszében 15 teóriát állít fel, amellyel újabb 15 teóriát dönt meg. A tudóssal szemben ő a tökéletes szabadság pozíciójából alkot. Nem lábjegyzetel, nem adja meg a forrásokat, kimondja a dolgokat, és nem érzi szükségét, hogy azt több oldalról is alátámassza. Vagy érzed, hogy így van, vagy nem. Ha egy archaikus kori szellemet Hamvas élővé tud nekem tenni, de nem adja meg a forrásait, egy tudós viszont száraz fűrészporos szövegekkel, rengeteg adattal és lábjegyzettel próbálja meg ugyanezt tenni, a kettő közül logosz-erőben nyilván az elsőnek van értéke. Talán ezért is jelennek meg csendben, kritikai hozzászólás nélkül a művei. Talán azért is, mert a tudósok nem nagyon tudnak hozzászólni azon a szinten, ahol kellene. Egyszerűen nem tudnak mit kezdeni vele.

• A külföld egyébként érdeklődik Hamvas iránt?

Egyre inkább. Az olaszok éppen most adnak ki egy kötetet, a Karácsonyra három kötetben megjelenő Karnevál francia és német fordítása is kész. Szerbiában eddig hatezer oldal jelent meg tőle, és százhúsz önálló cikket írtak róla. Érdekes, hogy egy végtelenül beszűkült, kemény, nacionalista világban a szerb értelmiség jó része Hamvasból kapott óriási erőt az újraszületéshez. Úgy gondolom, a mai értékzavaros társadalomban szükség van olyan emberre, akinek valódi szellemi távlata van és mindent a szent könyvek bázisáról vizsgál. Nyugaton sincs ilyen kaliberű gondolkodó. Kilométer hosszú kiadványok jelennek meg mindenféle szent könyvből, de az az ember, aki ezt az egészet szellemileg átfogja, ma alig akad. De Hamvas Béla biztosan ilyen.