Németh Géza festőművész a pályára a hatvanas években lépett, akkor, amikor hazánkban soha nem látott pezsgésnek indult a szellemi-művészeti élet. Németh viszont tudta, hogy fesztészetből nem fog megélni, ezért - bár ezt akkor kevesen vállalták - önálló egzisztenciát teremtett, s ezzel párhuzamosan dolgozik ma is festői életműve megteremtésén. Sajátos hangulatú vásznaiból legutóbb a budapesti Körmendy Galériában rendeztek kiállítást.

• Mire ezek a sorok megjelennek, valahol Amerikában jár, s talán éppen azokat a galériákat látogatja végig, ahol évekkel ezelőtt a maga képei is megfordultak. Mi indította 1985-ben arra, hogy a tengerentúlon dolgozzon tovább?

Nem is tudom. Az egészet egy véletlen esemény indította el. Budapesten találkoztam az egyik New York-i "szövetkezeti" - tehát művészek által közösen működtetett - galéria résztulajdonosával, aki megnézte a képeimet és meghívott. Ettől kezdve azonban mindenért meg kellett küzdenem. Annyi képet azért ott sem vettek tőlem, hogy meg  tudtam volna élni belőle, de találkoztam Ladányi Imre magyar származású művésszel, aki hajlandó volt megnézni a képeimet, nagyon tetszettek neki, s segített is az első kiállításom megrendezésében. Aztán később pályáztam ide-oda, vittem magammal mindenhová a diáimat, és jártam a galériákat. 1987-ben aztán - 43 évesen - szinte ismeretlenül megnyertem a Világbank nemzetközi művészeti pályázatát, egy évig dolgoztam rá, majd gyakorlatilag rögtön utána visszajöttem. Úgyhogy, kisebb megszakításokkal, tulajdonképpen 1988-ig éltem és alkottam az Egyesült Államokban, majd lakásomat feladtam, s most már csak látogatóba megyek néha vissza.

• Már fiatal korban tudatosan kettéválasztotta a művészi pályát és a megélhetést. Nem okozott ez sok konfliktust az életében?

Egyáltalán nem. Pedig amikor elindultam a pályán, ez nehéz kérdés volt. A másból élésnek ugyanis meg van az a veszélye, hogy egyrészt az ember marginalizálódik a szakmában, másrészt a festészet marginalizálódik az ő életében. A szakmában sokan emiatt talán nem veszik eléggé komolyan őt, ugyanakkor esetleg más gondok és gondolatok veszik el tőle a szükséges energiákat. Ezzel együtt úgy gondoltam, s ma is úgy gondolom, hogy kevésbé vagyok kiszolgáltatott, ha nem ebből élek. Ezért elvégeztem a magasépítő szakot, hosszú ideig tervezésből éltem. Úgy gondoltam, ez egyrészt megfelelő távolságban van a festészettől, de ugyanakkor - esztétikai viszonylata miatt - mégiscsak elfogadhatóan közel.

• Nem vált tehát vasárnapi festővé?

Nem. Legalábbis azt hiszem. Elég sokat dolgoztam és dolgozom ehhez, bár itt nem a mennyiség számít, hanem hogy az ember mennyire tud csak a festészetre összpontosítani.

• Amellett, hogy fest, néhány évvel ezelőtt létrehozta az Arthis Kiadót is.

Valóban, mégsem ebből élek, hanem abból, hogy társtulajdonos vagyok egy képeslap-kiadó cégnek. Viszonylag jól keresek, s mivel gyakorlatilag nem tudom mire elkölteni a pénzt - nem járok bárokba, kaszinókba, nem akarok ötven öltönyt satöbbi -, ezért jövedelmem egy részét visszaforgattam egy abszolút veszteséges könyvkiadóba. Pedig szerintem csak jó művészek albumait, életműkatalógusait jelentettük meg, mint például Országh Liliét, akinek monográfiájából idén talán három (!) darabot adtunk el. A lényeg azonban mégis az, hogy van, sok helyre elkerült, sok embernek, gyűjtőnek pedig ingyen odaadjuk, hogy meglegyen nekik. De Farkas István, Hargittay Pál szintén nagyszerű művészek, most készítjük elő Román György oevre-katalógusát, s előre félek, hogy az sem kell majd senkinek. Nem tudom, hogy ezt meddig lehet csinálni, mert azon kívül, hogy folyamatos a ráfizetés, elég lehangoló, hogy nem tudja az ember ma ezeket a szintű művészeket "eladni". Pedig minden boltban, ahová az értelmiség eljár, folyamatosan ott vannak a könyveink.

• Sosem gondolt arra, hogy ezentúl csak a fesztészetnek éljen?

Dehogynem, de egyszerűen nem tudom megcsinálni. Nem egzisztenciálisan, hanem mert szeretem az érem másik oldalát is. Egy céget összehozni nekem ugyanúgy intellektuális öröm, mint festeni. Más kérdés, hogy ha megvan, akkor már nem érdekel. (Ekkor felveszek embereket, hogy csinálják tovább.) De nem hiszem, hogy lényegesen többet tudnék festeni, ha mást nem csinálnék.

• Úgy hallottam, mostanában ismét azt tervezgeti, hogy kivesz egy olcsóbb New York-i lakást, s újra kinn él egy darabig.
  

Igen, de csak úgy, hogy félig itt, félig ott. Mondom ezt annak ellenére, hogy soha nem akartam disszidálni Magyarországról. A közeg azonban nagyon fontos számomra, s jelenleg nem kedvez idehaza a művészetnek. A nyolcvanas években - legalábis abban az értelmiségi körben, amelyben mozogtam - volt valami pezsgés. A rendszer persze problémás volt, de sokkal megfoghatóbb és konkrétabb volt ez a probléma, mint ma. Manapság nálunk néha az az érzésem, hogy ciki festeni. New Yorkban az emberek viszont sokkal jobban érdeklődnek a képzővészet iránt. Tévhit, hogy ott olyan nagyon jómód van. Viszonylag alacsony fizetésekből élnek viszonylag magas lakbérek mellett, de nagyon jó az adórendszerük, mert kellőképpen elismeri az adományokat, s ha egy kicsit is változik az adórendszer szerkezete, a művészeti élet mindjárt kezd leülni. Valahogy ügyesen beépítették a piacba a dolgot, és ettől mozog a dolog. Itthon ma inkább bolondnak nézik a festőművészeket. Sokan úgy vélik, kicsit felesleges luxus ezzel foglalkozni. Annyira nincs pénzben kifejezhető eredménye, hogy értelmes dolgot művel az ember, hogy sokan elbizonytalanodnak. Én viszont, ha nem festek egy-két napig, ideges leszek. Leülök hát a vászon elé, s azonnal megnyugszom.