Hargittai Pál - vagy ahogy a nyugati világban ismerik, Paul Hargittai - képeiből nemrég kiállítást rendeztek a budapesti Vasarely Múzeumban. S. Nagy Katalin művészettörténész róla szóló monográfiája az Arthis Kiadó gondozásában ezzel egy időben jelent meg. A most 72 éves és elsősorban textilművészként (el)ismert Hargittai az 1941-es műcsarnoki és az 1947-es fővárosi képtárbeli bemutatkozása óta most először járt képeivel Magyarországon.

• Amikor 1947-ben ösztöndíjjal Rómába ment, az itthoni torz politikai fordulat miatt döntött úgy, hogy végleg elhagyja Magyarországot. Az 1990-es változások után mégis öt évnek kellett eltelnie, hogy műveiből újra kiállítást rendezzenek idehaza. Miért?

Ez teljesen a véletlen műve. Párizsban megismerkedtem S. Nagy Katalinnal, aki éppen Farkas István egyik fiánál járt. Megnézte a képeimet, s felvetette, miért nem csinálunk Budapesten kiállítást belőlük. Majd Katalin megkérte Váli Dezsőt, nézze meg a munkáimat. Mindketten meggyőztek, hogy érdemes.

• Mostanáig nem is járt idehaza?

Dehogynem. Először 1963-ban jöttem haza, a nyolcvanas évektől pedig szinte minden évben.

• Nem érezte idegenül magát?

Egyáltalán nem, mert akikkel találkoztam, ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazt a kultúrát hordozzák magukban, mint amelyben felnőttem. Bennem nincsen semmi szakadás. Bár igaz, hogy első alkalommal nagyon keserű látvány fogadott. Különösen Bécs után, ahol minden cukros, minden édes, olyan mint egy kivilágított karácsonyfa. Az itteni - 1963-as - állapotokat látva az ember sokszor még az utcán sem tudta visszatartani, hogy sírva ne fakadjon. Onnantól kezdve azonban folyamatosan láttam a változást. S akárhol jártam, legyen az Franciaország, Olaszország vagy Amerika, a keresztvizet nem lehet lemosni. Mindenhol magyarnak érzem magam.

• Festőként kezdte, aztán az ötvenes években egyre inkább a textiltervezés felé fordult.

Ez a váltás nem volt tudatos, Olaszországban eleinte grafikákat készítettem, illetve Plutarkhosznak a Diamante kiadónál megjelent köteteit illusztráltam. Igazából Amerikában kezdtem el a textiltervezést. Amit azonban én a textilrajz területén végzek, egyfajta dilettantizmus. Olyan, ahogy egy festő tud textilrajzokat készíteni. Egy idő után hozzászoktam ahhoz, hogy az egy más diszciplina.

• Talán épp azt értékelik, hogy maga sosem hagyományos textilrajzokat készített.

Lehet. Az akadémikus megközelítés vagy az eladhatóság követelménye sosem érdekelt. Vállaltam a kockázatot, hogy úgy csinálom, ahogy én elképzelem. Olyan anyagokat használtam, amit más előttem nem. Például a litográfiáét. Kihasználtam az olaj és a víz taszítását. Ezek banálisan hangzanak, de nagy lehetőségek nyíltak meg általa. Amikor visszajöttem Amerikából, éveken keresztül „exkluzív” művésznek számítottam, hiszen minden anyagomat a tengerentúlról hozattam. Például japán papírokat. Nem gumival, hanem viasszal dolgoztam. De az anyag, amit formálok, időről időre változik.

• Úgy hallottam, sosem vesz maga mellé olyan munkatársat, aki már valahol dolgozott. Talán azért, nehogy el legyen rontva?

Igen. Én akarom elrontani. Sokkal nehezebb valakit megváltoztatni, mint formálni, s a fejlődését irányítani. Ezért inkább fiatal diákokkal dolgozom, vagy olyanokkal, akik nem is tanultak textilrajzot. Akik nem tanulták még az akadémikus megközelítést. Mert a textil, mint minden anyag, állandóan változik. A látást, az ízlést kell kialakítani, s mellette meg végezni a hatórás zongoragyakorlatokat.

• Ezért alapított textilstúdiókat?

Igen. Amerikában a Columbia Egyetemen még kreatív formatervezést tanítottam, aztán New Yorkban 1955-ben megnyitottam az első stúdiót. 1963-ban átjöttem Párizsba, s ott a mai napig működik a stúdióm.

• 1992-ben viszont - húsz év kihagyás után - újra a festészet felé fordult. Miért?

A kihagyás nem jó szó. Ha valaki a művészetben él és formákat, színeket hoz létre, anyaggal dolgozik, nincsen kihagyás. Sosem fordítottam hátat a festészetnek. Csak idő kérdése volt az egész. Most a festészetben tudom talán a leginkább kifejezni magam.

• Ragaszkodik a képeihez?

Abszolút nem. Van egy-két képem, amellyel együtt szeretek élni, de csak a még meg nem festett képeimhez ragaszkodom. Mert ez viszi az embert előre. Amíg nem beteg, különösen ha festő, az utolsó pillanatig a hivatásának kell élnie. Az egyik legcsúnyább szó számomra a nyugalomba vonulás. Egy férfi számára olyan ez, mint az élve eltemetés.