„Az 1993-a Edinburghi Fesztivál nagy felfedezettje Bozsik Yvette. Ha még nem látták a darabot, térden állva könyörögjenek jegyért. Csodálatos pantomim! Bozsik felfogása eredeti és egyedi, fantáziája lélegzetelállító. Csoportja egyhamar az európai előadóművészet vezető társulatává válhat” - írja a The Herald kritikusa a fiatal magyar balettművésznő fellépéséről. Nem meglepő, hogy a mindössze huszonhat éves Yvette elhozta az egyik legjelentősebb európai színházi fesztivál Kritikusi Nagydíját és az Independent különdíját. Ma a hazai táncélet talán legfontosabb alakja, a Katona József Színház mozgástervezője. Sartre Zárt tárgyalás című drámájából készült Az estély című darab, és Báthory Erzsébet legendás személyiségének táncadaptációja után november 23-án és 24-én este a Petőfi Csarnokban társulatával újabb két művet mutat be.

Fotó: Oláh Csaba

Két különálló darabból áll a bemutató - mesélte Yvette, amikor Gavin Bryars keddi koncertjének szünetében megkerestem. - Az első zenéjét John Lurie amerikai jazz-szaxofonos szerezte. Régóta szerettem volna a zenéjére táncolni, és amikor idén tavasszal koncertet adott Budapesten, elhívtam az egyik próbámra. Annak ellenére, hogy nem szereti a modern táncot, saját bevallása szerint annyira megragadta és inspirálta a furcsa, szaggatott mozgásom, egyéni ritmusom, hogy elfogadta a felkérésemet. A nyár folyamán visszajött Magyarországra, tíz napot dolgoztuk a Katona József Színházban. Hozott ugyan néhány zenei motívumot, de gyakorlatilag folyamatosan improvizáltunk, hatottunk egymásra. Ebből az egymásra találásból született a mű. Mely azért is fontos számomra, mivel sosem volt ilyen tiszta és egyszerű darabom, amely ennyire a zene és a tánc tiszta kapcsolatáról szól. Ez a szóló-tánc - ellentétben a Természetes Vészek-beli szólóimmal - nőies és erotikus. Ez sugárzik a zenéből is.

A másik darab, melyet szintén négy nő - rajtam kívül Bodor Johanna, Fekete Hedvig és Péntek Kata - táncol, sokkal lazább, populárisabb, eklektikusabb mű, melyben továbbra is a tánc a fontos, de megjelennek a jelmezek, a különböző hatások. Maga a zene szintén eklektikus: a jazztől egészen Maria Callas áriájáig terjed a skála.

• Az Állami Balettintézetben klasszikus nevelést kaptál. Aztán, 17 évesen, tanulmányaid mellett a Természetes Vészek kollektívájában Árvai Györggyel független avantgárd munkákat készítettetek. Több sikeres produkciótokkal körbeutaztátok a Földet. Amikor azonban a csoport a csúcsra ért, ismét „kitörtél” és önállóan folytattad tovább. Miért?

Kitörések mindig vannak. Bekerülök egy rendszerbe, egy darabig azon belül dolgozom, próbálom a maximumot elérni, s akkor kitörök. Hiszen ha elértem az elérhetőt, nincs, ami inspiráljon. Nem akarom egy életen keresztül mindig ugyanazt csinálni. Szeretném magamat állandóan más és más dologban kipróbálni. Lehet, hogy egyszer önmagam kereteiből is kitörök. Most ezeken a produkciókon dolgozom, ezekben a munkákban hiszek, aztán valamikor ezeket is megkérdőjelezem. Mert ez így egészséges és jó.

• A Természetes Vészek korában szinte mindig animális lényt alakítottál. A születés és a halál szimbólumait. Két éve azonban előtört benned a nő.

A munkáimban, a koreográfiáimban, a mozdulataimban ma valóban sokkal több erotika van. A nőiesség alapvető fontosságú lett. Eddig el volt bennem fojtva. Utólag visszagondolva, úgy érzem, Árvai Györggyel való egész alkotói kapcsolatunkat ez az elfojtás jellemezte. Ezt akkor nem tudtam, de aztán kitört belőlem és előtérbe került.

• Két éve létezik Bozsik Yvette és társulata. Mennyire állandó formáció?

A darabokban mindig változnak a szereplők, hiszen a művek igénye határozza meg, kivel dolgozom. Most azonban kezd kialakulni egy mag, mely a Szegedi Balett egykori szólótáncosaiból áll. Ők hárman - Johanna, Hedvig és Kata - nagyon jó táncosnők.

• Van abban tudatosság, hogy csak nőkkel dolgozol?

Nem koncepció, de nehezen találok színpadon erős, szuggesztív férfiakat. Táncosokat egyáltalán nem, de van néhány színész - mint Szabó Győző, Rajkai Zoltán vagy Halász Péter -, akikkel szívesen dolgozom.

• Sokan nem tudnak mit kezdeni veled, munkáidat nem tudják egyetlen ismert kategóriába se besorolni. Minek neveznéd azt, amit csinál?

Nem szeretem a meghatározásokat. Nem tartozom sem a klasszikus táncosokhoz, sem az úgynevezett alternatívokhoz. Engem inkább azok a koreográfusok érdekelnek - mindenekelőtt Pina Bausch -, akinél minden pillanat teli van élettel. Ezt hívhatják táncnak, színháznak, bárminek. Próbálom a magam útját járni, meg akarom találni a bennem születő stílust. Melynek nincsen neve.

• Mennyire életképes ma a modern tánc Magyarországon?

A helyzet nagyon nehéz. Mások is, én is önálló helyet szeretnénk, hogy ne kelljen állandóan kompromisszumokat kötni, más színházakhoz bekéredzkedni. Legyen egy hely, ahol többen egymás mellett tudnánk dolgozni. Olyan befogadó táncszínház, ahol többfajta stílus élhetne egymás mellett.

• Külföldi sikereid után idehaza is kezdenek meg-, sőt elismerni. Nemrégiben Harangozó Gyula-díjat kaptál, a Kamrában pedig rendre telt ház előtt lépsz fel.

Amióta a Kamrában játszom, kezd kialakulni egy állandó közönség, s valóban kezdenek idehaza is felfigyelni rám. Magyarországon valószínűleg nagyobb az ellenállás az újjal szemben. De ezekre a hangokra nem figyelek.

• Pedig naponta falakba ütközhetsz.

Persze, s minél ismertebb leszek, annál nagyobb az ellenállás. Azért is nehéz, mert nemzetközi szinten próbálok dolgozni. John Lurie-val közös produkciómat teljesen önerőből hoztam létre. Nem panaszképpen mondom, de ez nekem tényleg rengeteg energiába és pénzbe került. Azért viszont, mert ide születtem, nem szabad elhagynom magam. Mindig olyan dolgokat csinálok, amelyek meghaladják az energiáimat és a lehetőségeimet, de így is jó, így is lehet csinálni. Az állandó nyomást pedig belerakom a munkáimba.