A világ eszperantistái („reménykedői”) néhány héttel ezelőtt emlékeztek meg nyelvük és mozgalmuk atyja, Lazaro Ludoviko Zamenhof halálának hetvenötödik évfordulójáról. Az általa alkotott párezer szavas mesterséges nyelvet lelkes követői az eltelt évtizedek alatt folyamatosan fejlesztették, a mozgalom lehanyatló zászlaját mindig újabb eszperantisták emelték magasba. S politikailag semlegesnek deklarálták magukat, a történelem viharaiban önálló kommunista és polgári, katolikus és protestáns szövetségek jöttek létre, sőt még a különböző szakmák, így a pedagógusok és a vasutasok is külön szervezetekbe tömörülnek. A számos, néha tíz-húsz, máskor több ezer tagot számláló szervezetek egyfajta koordináló szerve kíván lenni az Eszperantó Világszövetség, melynek jelenleg nyolcezer egyéni és huszonhétezer közvetett tagja van. Havonta megjelenő lapját, az Esperantot, - mely 6600 példányban jelenik meg - a volt jugoszláv és szovjet utódállamokkal együtt összesen 115 országban olvassák. A rotterdami szerkesztésű újság főszerkesztői székébe idén januárban egy fiatal magyar eszperantista, Ertl István került.

Gyakorlatilag egymagam végzem a szerkesztést - magyarázza az ifjú szerkesztő. - Mindent fel kell vállalnunk: egyszerre vagyunk kulturális lap és szakmai közlöny. Hírt kell adnunk az eszperantó közösségek életének minden eseményéről: a megjelent könyvekről, a küszöbön álló rendezvényekről éppúgy, mint a halálozásokról, vagy a tagságot érintő adminisztrációs kérdésekről. És persze nem hiányozhatnak a minket támogató cégek hirdetései sem.

• Sokak szerint elöregedett a mozgalom.

Ez relatív. Afrikában például rengeteg fiatal tanulja a nyelvet, de aztán nem tudnak mit kezdeni vele, mert nincsen pénzük utazni. A szilveszterkor tartott afrikai találkozón ők annak örültek, hogy végre „öregek” is jönnek Európából, mert az ottaniaknak be lehetett mutatni, hogy az eszperantó nem valamiféle gyerekes dolog. Az európaiak meg attól voltak oda, hogy milyen fiatal erők vannak arrafelé. Szóval ez földrészenként és országonként változó. Gyakorlatilag azonban olyan, mint egy elöregedő társadalom; a „születések” - ez eszperantóul annyit tesz: valaki megtanulja a nyelvet és bekapcsolódik a mozgalomba - nagyjából egyensúlyozzák a halálozásokat. A húszas évek óta nincs számottevő növekedés. Az eszperantisták száma azonban mindig függ a nagypolitikától, a társadalom hogylététől. Korábban például a kelet-európai szövetségek - Romániát kivéve - virágzottak, s a közvetlen vagy közvetett állami támogatásból több ezer ember tagdíját lehetett fizetni. 1989 után ez megszűnt, s míg három éve az össztagságunk 46 ezer körül volt, 1992-ben jó ha 30 ezer.

• Körülbelül hány ember beszéli ma ezt a nyelvet a világon?

Nehéz megmondani, hiszen azt sem tudjuk, hányan tanultak meg angolul. Leginkább a tankönyvek forgalmából következtethetünk. Magyarországon a hatvanas évek eleje óta legalább félmillió (!) tankönyv kelt el. Persze nyilván nem mindenki tanulta meg a nyelvet, de hasonló adatok alapján - becslésem szerint - a világon negyedmillió lehet az aktív, és 3-10 millió a látens eszperantisták száma. Hogy találomra ismertebb neveket is említsek: nemcsak Tolsztoj, Vikár Béla és Franz Jonas egykori osztrák államelnök beszélte a nyelvet, de a sakkozó Polgár család is tud eszperantóul, akárcsak Soros György - legalábbis gyerekkorában tudott -, moszkvai nagykövetünk, Nanovszky György, a pol-beat énekes Dinnyés József, Dalibor Brozovic volt horvát miniszterelnök-helyettes, és úgy hírlik, tanult eszperantóul Laurent Fabius és Francois Mitterrand is.

• Mennyire van saját kultúrája, irodalma az eszperantónak?

Kezdetben megelégedtek a világirodalom jelentősebb alkotásainak lefordításával, de létezik eredeti irodalom is, s ebből a szempontból mi, magyarok nagyon jól állunk. Az egyik legnépszerűbb író Nemere István (11 könyvet publikált eszperantóul). A hetvenes évek közepén elhunyt Kalocsay Kálmán egyszerre volt az eszperantó Dantéje és nyugatos hangot megütő Babitsa. A másik magyar eszperantó író-költő - és vívőr - Baghy Gyula volt, de említhetném Hules Endre költőt vagy Szathmári Sándor írót is. Ez az irodalom azért érdekes, mert sokféle hang szólal meg benne, többféle kulturális háttér jut érvényre, mint bármelyik nemzeti irodalmon belül. De létezik eszperantó színház, humor, sőt rockzene is. Igaz, nincsen saját konyhaművészetünk, nincsenek népdalaink. Viszont eszperantó kultúra születik akkor, amikor nemzetközi találkozóinkon (csak erre a nyárra 117 jut belőle szerte a világon) a környezetvédelemről vagy a kisebbségek jogairól vitatkozunk - és akkor is, amikor a Pasporta Servo tagjai vendégül látják egymást.
Mindezek ellenére sokan mondják, hogy az eszperantó érdekes utópia volt, de elvesztette a csatát.

• Szerinted van realitása annak, hogy valaha világnyelv legyen?

Bizonyos értelemben az eszperantó most világnyelv, hiszen legalább 115 országban beszélik, s mint alternatív megoldás mindig rendelkezésre áll. Akinek szívügye, hogy benne legyen egy nemzetközi baráti és kulturális hálózatban, azt az eszperantóval könnyebben és hatékonyabban éri el, mint más nyelvek megtanulásával,

• Igen, de a mindennapi életben az angollal jobban boldogulsz.

Amikor Zamenhof kitalálta az eszperantót, sokan feleslegesnek tartották, hisz a francia - elég, ha a diplomácia vagy a posta területére gondolunk - nemzetközi nyelvnek számított. Azóta az angol vette át ezt a szerepet. A német újraegyesüléssel azonban ez a kép is változhat Európában, s még át fogunk vészelni egy-két ilyen hegemóniaváltozást. Továbbra is messze vagyunk attól, hogy bármely nyelv a világ minden zugában, minden téren közvetítő szerepet töltsön be. Az eszperantó sem lenne ideális megoldás, hiszen ideális megoldás, mint tudjuk, nincs. De könnyű megtanulni, száz év alatt mindenre kipróbálták - az informatika nyelvétől a rovartani terminológiáig mindent kidolgoztak, így ez a nyelv állandóan naprakész.

• Bár az eszperantó politikailag semleges mozgalom, a történelem folyamán sokfelé sokszor elkötelezte magát.

Ez részben érthető, hiszen az anyagi támogatás megszerzése kényszerűségekkel is járt. Ugyanakkor a lapok esetében működött az ellenpontozás rendszere: idehaza például néhány Kádár-beszéd közlése fejében egész bátor hangnemű írásokat is lehozhattunk. De az eszperantó mozgalom igazából sosem volt egységes. A kezdetektől kétféle koncepció élt egymás mellett. Zamenhof úgy képzelte - kissé misztikus módon -, hogy nincs más oka az ellenségeskedésnek, mint egymás meg nem értése, s mihelyt mindenki közös nyelvet beszél, béke lesz. A mozgalom irányítását a század elején magukhoz ragadó, főként francia kartéziánus, technokrata beállítottságú eszperantisták viszont úgy gondolták, hogy a tudományos eredményeket eszperantóul publikálva létrehozhatják a nemzetközi információs hálózat nyelvét. A pozitivizmus optimista korszakában az egész jó találmánynak tűnt. Aztán jött az első világháború, s ezek az optimista franciák is - a szociáldemokratákhoz hasonlóan - csatasorba álltak. Ekkor szerencsére új erők tűntek fel, a mozgalom súlypontja a semleges Svájcba tevődött át. Az Eszperantó Világszövetséget 1908-ban megalapító Hector Hodler vezetésével az eszperantisták leveleket, üzeneteket, segélyküldeményeket is továbbítottak. 1921-ben a Világszövetség mellett pedig megalakult a baloldali a Sennacieca Asoeio Tutmonda, melyből később kiváltak a kommunisták. S bár Hitler és Sztálin egyaránt deportálta a nemzetközi kapcsolatokat fenntartó, tehát gyanús eszperantistákat, a SAT a mai napig fennmaradt.

• Akadtak ugyanakkor fasiszta eszperantisták, még Hitler Mein Kampfját is le akarták fordítani, pedig annak egyik lábjegyzetében a Führer elmondja: az eszperantó a zsidóság egyik eszköze, hogy a világhatalom megragadása után nyelvileg is leigázza az emberiséget. E megközelítés alapját ugye az adta, hogy Zamenhof - aki maga is cionista volt - a nyelvet eredetileg a zsidóság közös nyelvének szánta.

Az említett német eszperantisták a mozgalmat próbálták megmenteni bármi áron, de hiába - 1936-ban Himmler betiltotta őket. A kezdetekben az eszperantó mozgalmat sokan csakugyan a zsidókkal azonosították, hiszen Zamenhofban a világnyelv eszméje a diaszpórában élő, közös nyelvet nélkülöző zsidóság láttán született meg. Érdekes párhuzamot lehet vonni az ő, és a szintén Bialystokban született Eliezer Ben Jehuda tevékenysége között. Mindketten cionisták voltak, mindketten közös nyelvet szerettek volna. Jehuda egyszerűen a hébert akarta feléleszteni; ezt az akkori zsidóság utópiának tartotta. A szent nyelvet mindennapi használatra? Jehuda azonban a családjával ettől kezdve csak héberül beszélt, s kiment Palesztinába, ahol egyre többen kezdték átvenni eszméjét, s ma ugye a héber Izrael állam hivatalos nyelve.

Zamenhof másként gondolkodott. Nemcsak a zsidóságnak, az egész emberiségnek akart közös nyelvet adni. Miután ismert vagy tíz, többségében indoeurópai nyelvet, ezekből kívánt egyfajta kvintesszenciát készíteni. Megnézte, mi az európai nyelvek szükséges és elégséges közös nyelvtani minimuma, ebből lepárolt néhány alapszabályt. Vagyis ő a meglévő nyelvek elemeiből épített fel egy új nyelvet. Tulajdonképpen mindketten sikerrel jártak.