„Mitsui Sen, a Japánból hazánkig vándorolt művész, előbb csodálkozott rá az európai plasztika szépségeire, az ősi organikus formákra és az alaptételekre redukált térgeometria vonzerejére, mint a gyerekkorában és akkori környezetében beléívódott tradicionális plasztikai példákra, a középkori Japán szűkszavúan fogalmazott színházi álarcaira és mesterien sematizált portrészobraira. A japánok ősi hite szerint minden természeti tárgynak, fának, kőnek, víznek megvan a saját szelleme, kamija. Nos, Mitsui Sen az anyagokból a bennük rejtező szellemeket, kamikat bontja ki gyengéden. Amint szülőföldjén a természet műveiben - sziklákban, homokban, kőben - feltételezik a szellemet, s metaforákkal, költői nevekkel életre keltik azokat, úgy kelti ő életre az anyagban megbúvó szellemeket plasztikai formákban. Elnevezései esetlegesek, nem mindig igazítanak el, de a plasztikai formák jelképi ereje igazi mondandót tár fel, a természet és az emberi gondolat csodáit fogalmazza újjá.” - írja Miklós Pál, egyik legnagyobb Kelet-szakértőnk a művész műveiből a Budapest Galériában rendezett kiállítás katalógusának előszavában.

Mitsui Sen Szereti a természetet. A víz, a szél, a tűz, vagy más természeti erő kifejezését. Szereti a nyers fát is. Meg a zen-filozófiát. Ahol a lényeg a negatívum. A lyuk. A semmi. De az egyben maga a szellem. Az anyagi világ alsóbbrendű, a negatívum, a szellem a lényeg.

• Huszonhárom éve hagyta el hazáját, s telepedett le - több tízezer kilométerre szülőföldjétől - nálunk. Budapesti otthonában életéről, pályájáról és mostani rossz közérzetéről kérdeztük a művészt.

1939-ben születtem Tokióban. Miután egyedüli fiúgyermek voltam a családban - hat nővérem és egy húgom van -, a japán hagyományoknak megfelelően édesapám azt szerette volna, ha a család famodellező műhelyében az örökébe lépek. De mivel kicsi korom óta makacsul szobrász szerettem volna lenni, így apám megengedte, hogy esti tanfolyamon ilyen irányban is képezhessem magam. Halála után tíz évvel a hagyományt felrúgva bezártam a műhelyt és átjöttem Európába.

• Miért éppen Olaszországban telepedett le?

A japán fiatalok többsége hosszabb-rövidebb időre kilép a világba, hogy jobban megismerje azt. Ez a gazdasági szakemberekre éppúgy igaz, mint a művészekre. „Nézz szét, hátha máshol találsz jó ötleteket, hátha máshol valamit jobban csinálnak, mint nálunk.” Ezeket az utazgatásokat a japán kormány kedvezményes hitelekkel is támogatja.

• De ezeknek a japán fiataloknak a többsége elsősorban az Egyesült Államokat veszi célba…

Azért sokan jönnek Európába. Jómagam több okból Olaszországot választottam. Egyrészt Japánban a szaléziánusokhoz jártam iskolába, másrészt a szobrászok „Mekkája” Carrara és Pietrasanta, hiszen ott van kéznél a legnemesebb anyag, a márvány. Hét évet töltöttem Olaszországban. Részben tanultam, részben dolgoztam, ha nem tudtam eladni a munkáimat, beálltam kőfaragónak. Carrara és Pietrasanta lakossága teljességgel a márványból él: lépten-nyomon kőfaragó műhelyekkel találkozik az ember, ahol ügyes mesteremberek végzik a szobrászok megrendeléseit, a másolási munkákat és a javításokat. Szeretem a márványt. Ha felpolitúrozzák, más anyag lesz belőle. Sok munkámban meghagyom a nyerset is, így jól érzékelhető az anyag átváltozása. A márványnál - akárcsak a fánál - a színeket, a törésvonalakat is fel lehet használni. Ezért egyediek a márványból szobort művek.

• Mit jelent egy japán művész számára az európai, az olasz kultúra? Nem érezte idegenül magát?

Hamar sikerült beilleszkednem. Vágytam oda, hisz a tanulmányaimból tudtam, hogy ott van a szobrászat bölcsője. Mi, japán művészek egyébként sokat köszönhetünk az olaszoknak, hiszen a modem japán művészet tulajdonképpen Olaszországból fejlődött ki. Amikor ugyanis - a nyugati kultúrákhoz való közeledés jegyében - Okakura Tenshin faszobrász 1887-ben megalapította a tokiói Szépművészeti Főiskolát, az ennek keretében 1899-ben létrejött szobrászati osztály vezetője az Itáliában, Velencében tanult Nakanuma Moryoshi lett. Az ő révén sikerült az európai szobrászatot megismertetni Japánban, és új anyagokat (gipszet, agyagot, márványt) és a hagyományostól eltérő technikát elsajátítani. A későbbiekben aztán Rodin, majd Bourdelle eszmeisége és filozófiai gondolkodása hatott erősen a japán képzőművészekre.

• Talán a japán hagyományoknak köszönhető, hogy maga általában plasztikákat, kis méretű szobrokat készít?

Mint ahogy Bundev-Todorov Ilona művészettörténész rámutatott: a modern Japánban hiányzik az a sajátos tér, amelyet a szobrászati alkotás igényel, és az a feltétel, amely mennyiségileg és minőségileg egyaránt befolyásolja a szobrászat fejlődését. A régit, a buddhista templomok szakrális terét, a modern Japánban alig váltotta fel a nyilvános terek, a nagy épületegyüttesek és parkok emlékmű- és monumentális plasztikai igénye. A hagyományos művészeti tradíciók: a no színház, a kertművészet, a festészet-kalligráfia ma még erősebbek, így érthető, hogy csak a festészet fejlődhetett igazán modernné. A második világháború után a japán művészek áttértek a nonfiguratív ábrázolásra - csatlakozva az európai művészet élvonalához, amelyre viszont ekkor kezdett átterjedni a Zen-buddhizmuseszmeisége. Így a keleti filozófiai háttérrel és a formai absztrakcióval vált egyetemessé.

• Hét évi olaszországi tartózkodás után, 1976-ban Magyarországra települt át. Miért?

Gyermekkoromban a szalézi iskolában egy, a második világháború idején Japánba emigrált magyar pap, Nagy József tanított meg a nyomdatechnikára. Rómában pedig megismerkedtem Vadász Évával, későbbi feleségemmel. Eljöttem meglátogatni, kezdtem ismerkedni Budapesttel, az országgal, s itt olyan nyugalmat, tisztaságot és barátságos embereket találtam, hogy elhatároztam: letelepedek. Olyan légkör fogadott itt, amelyben jól lehet dolgozni.

• Az akkori magyar művészvilág hogyan fogadta?

Többségük kedves volt velem. Mindjárt ideérkezésem után kiállítást rendezhettem az Építőművész Szövetségben, majd több-kevesebb rendszerességgel jártam a különböző fővárosi és vidéki kultúrházakat, kiállítótermeket. Ezek - legalábbis a vendégkönyvi beírások alapján - kedvező visszhangot kaptak. Arról nem beszélve, hogy négy munkámat ellopták! Az utóbbit leszámítva mindez nagy boldogságot és lendületet adott nekem. A szakmával, a kritikával nem sokat törődöm. Lehet, hogy nagyképűnek hangzik, de én az embereknek dolgozom. Nyilván több nagyság érezte ezt, mert általában el sem jöttek a kiállításaimra. Számomra azonban sokkal többet ért, amikor Ózdon - ekkor a szocialistabrigád-látogatások korát érjük - egy öreg bácsi azt írta: „Művész úr, nem tudom, mit jelent ez a munkája, de nekem tetszik”. A magyar kritikusok egyébként is csak a negatívumot keresik mindenben. Hogy lehet az embereket úgy nevelni, hogy mindig a vélt vagy valós hibákat emlegetjük? A munkáimban gyakran szereplő hullámmotívum éppen azt fejezi ki, hogy ha van negatívum, akkor feltétlenül kell lenni pozitívumnak is.

• Ha jól tudom, olaszországi tartózkodása alatt rendszeresen küldött haza kiállítási anyagot Japánba; ez a sorozat azonban Magyarországra érkezése után megszakadt.

Mikor idejöttem, gyökeresen megváltozott az életem. A három gyerek mellett anyagilag sem bírtuk volna a költségeket. A japánok meg nem támogatják az ilyen ügyeket.

Engedjen meg egy személyes kérdést: tizenhat éve él Magyarországon, felesége magyar, vele mégis olaszul, a gyerekeivel pedig japánul érintkezik.

Jó így, mert nem kell sokat beszélnem. Minél többet beszél az ember, annál többet hazudozik. Beszéljenek a műveim helyettem! A gyerekeim így legalább kényszerítve voltak és vannak arra, hogy megtanuljanak japánul. Persze, ha nagyon kell, megszólalok magyarul is.

• A kiállításai alkalmával rendszeresen origami (papírhajtogató) foglalkozásokat is tart a gyerekeknek. Miért tartja ezt fontosnak?

Ez a térművészettel, téralkotással kapcsolatos. Az ilyen típusú foglalkozásokat jó lenne itt is rendszeresíteni, mert a gyerekek térérzéke nagymértékben javítható általa.

• A képzőművészet mellett japánkert-tervezéssel is foglalkozik. 1987-ben könyve jelent meg erről magyarul. S ha értesüléseim nem csalnak, Veresegyházán „megálmodott” egy szoborparkot is.

Ez utóbbi sajnos csak álom maradt. Veresegyházán 1982 táján kijelöltek egy kétszázszor kilencszáz méteres területet; mondták, abban gondolkodjak. Sajnos, nem tudtam elég gyorsan megvalósítani. Aztán jött a rendszerváltás, s egyszer csak azt láttam, hogy - anélkül, hogy nekem szóltak volna - a fele területet felparcellázták. Ami a japánkerteket illeti, a veresegyházi meglehetősen elhanyagolt állapotban van. Ráférne rendbe tenni, de senki sem érzi a magáénak. Csináltam egyet a Budapest Bank egyik épületében, ott azonban minden csupa kő. A japánkertre oly jellemző víz is csak szimbolikusan van jelen. (Érdekes, hogy a kőkert Japánban a kert netovábbja, de az átlagember számára túl elvont, túl filozofikus.)

• Azért elég sok csalódás érte Magyarországon. Sosem gondolt arra, hogy végleg hazatelepüljön?

Dehogynem. Az embernek mindig vannak elkeseredett pillanatai. De ha engedne ezeknek a hangulatoknak, akkor sosem jutna sehova. Mostanában komolyan is foglalkoztat a gondolat. Az olyan nagy társadalmi változás, mint amilyen jelenleg Magyarországon zajlik, a művészeket mindig érzékenyebben érinti. Az emberek idegesek, a pénz egyre kevesebb, az adó meg csak nő - egyszerűen nincs meg a megfelelő alkotói légkör. Ma ugyanaz a helyzet itt, mint a második világháború után Japánban. Ha a mostani generáció képes átvészelni ezt a hihetetlen változást, erős nemzetté válik. Éppen ezért jó, ha ezt a gyerekeim is átélik. Így válnak erőssé és kitartóvá. Ami pedig az esetleges visszatérésemet illeti, eddig is a létminimum határán éltünk a három gyerekkel. A többi művésznek sem akad munka, hát még egy külföldinek. Ha minden lehetőség bezárul előttem, kénytelen leszek Japánba visszamenni, hogy ott dolgozva, a pénzt „hazaküldve” a családom megéljen. De csak akkor!

Ugró, 1985Gorinto (Föld, víz, tűz, szél, ég), 1989