Király Tamás kétségkívül Magyarország legeredetibb divattervezője. A régió divattervezői közül originalitásban talán az orosz Katja Filippova és a cseh Michal Svarc mérhető hozzá. Művészi kiválóságát mi sem jelzi jobban, mint hogy portréfilmet készített róla a japán, a spanyol, az angol, a holland, a francia, a dán, az osztrák, az amerikai és nem utolsósorban 1986-ban a Magyar Televízió.

Önálló divattervezői „karrierje” a nyolcvanas évek elején kezdődött. Többek között ő volt az egyik mentora a Petőfi Sándor utcában megnyílt New Art Stúdiónak, amely akkoriban a hazai avantgárd élet egyik szellemi központjának számított. A Belvárosban nagy érdeklődéssel kísért divatsétákat szervezett, a pécsi és szentendrei koncertkiállítás, és a Fiatal Művészek Klubjában tartott három akció - Kísértés, Kis értés, Kis sértés - után önállóan először 1984 decemberében Nyugat-Berlinben mutat(hat)ta be ruhakölteményeit. Az évtized közepétől pedig a Petőfi Csarnokban láthattuk, hallhattuk ízlelhettük és évről évre át is élhettük különleges álmait, vízióit.

Akkor is, ma is szembeszegül a divat diktálta szépségideál mindent elsöprő terrorjával. 1985-ös budapesti revüjében csúnya embereket vezetett fel a „Szépség kifutójára” , sőt a következő évben állatok is felbukkantak a sokak számára álomnak tűnő deszkákon, s a show koreográfiáját a természetből ellesett mozdulatok elemeiből építették fel. Szerinte (is) nagyobb erő a személyiség átütő sugárzása, mint az uniformizált megjelenés. Mindenki formálhatja önmagát a művészi akció kreatív beavatkozása révén. Egy másik happeningjén a ruha és a szexuális magatartás viszonyát járta körül. Mint Gergely Mariann annak idején megfogalmazta: „A ruha és ruhátlanság, a takarás és feltárulkozás, a finom érintkezés és a durvább beavatkozás konfliktushelyzeteit tárta elénk. Váratlan, a modelleket is meglepő fordulatokkal, meghökkentő effektusokkal életszerű helyzeteket teremtett.”

Modelljei kivétel nélkül amatőrök. „Spontán manökenjei” általában egyetlen öltözetet mutatnak be, hisz mindig a legmegfelelőbb személy(iség)re a legmegfelelőbb ruhát adja fel. Számára fontos az amatőrök romlatlansága, frissessége, így minden show-ja után - az utcán, az éjszakai bárokban, klubokban és egyéb szórakozóhelyeken - újra elölről kell kezdenie a modellkeresést.

Nyughatatlan természet. Nevezték ruhaszobrásznak, ruhaépítésznek, divatellenes divattervezőnek, hordhatatlan ruhák előállítójának és divatpápának. Magát mégis divattervezőként határozza meg - természetesen nem a szó konvencionális értelmében. Arra szeretné rányitni az emberek szemét, hogy mindenféle anyagból és formából lehet ruhát készíteni.

„Úgy érzem, úgy látom, Magyarországon nem törődnek az öltözködéssel - magyarázza - Először tehát magára az öltözködésre szeretném terelni a figyelmet. Ezért kellett kitalálnom a bemutatóimhoz olyan stílust, amely vonzza a fiatalokat. A manökenek életszerűen, közvetlen modorban, egy-egy történet köré rendeződve mutatják be a ruhákat; összhang van a zene, a mozgás, a ruha, a hajviselet és a sminkelés között. Így jött létre a ruhaszínház. Az a célom, hogy felrázzam a nézőket, provokáljam őket, hogy másként öltözködjenek, hogy mindenki merje énjét a külsejében is vállalni. Amihez persze önmagát is meg kell fejtenie.”

Mint hangsúlyozza, tovább kell lépni a megszokott újításokon. Őt nem érdekli, hogy mit lehet variálni a válltömésekben, a ruhafodrokban, a gallérokban, a hajtásokban. Levélből, kenderből, borostyánból, fémből, kavicsból, üvegszilánkból és műanyagból készített ruhákat. Mindezt nem azért teszi, hogy ilyen zakókat hordjanak az emberek, hanem hogy különleges anyagokra hívja fel a figyelmet. Hogy nem csak textilt, de mindenféle anyagot fel lehet használni az öltözködésben. Ahhoz, hogy odafigyeljenek, mindig több lapáttal rá kell tenni merészségben.

„Sokan vádolnak, hogy a ruháim hordhatatlanok. Ezek azonban csak felhívó jellegű reklámruhák. Nem az a lényeg, hogy fel lehet-e szállni vele a villamosra vagy sem, hanem hogy a divatbemutatón elindítson valamit az emberekben. Hogy aztán hogyan tudom eladni őket, az az én gondom. Nyugaton érdekes módon soha senki nem cikizi Westwood vagy Gaultier 'eladhatatlan' ruháit.”

Számára akkor izgató egy nő, ha zárt ruhában van. Minél többet takar a ruha, annál titokzatosabb a viselője. Ezért zárt ruhákat tervez, de a test izgató részeit természetesen hangsúlyozza. Például a csípő ringatózásával jobbra-balra kileng egy-egy formai elem a ruhán, vagy ahogy a manöken előre-hátra mozog, a szoknya részei harangszerűen vele mozognak. Igyekszik a társadalom hangulatváltozásait is követni a ruhákkal. Miután egyre nehezebben élnek itthon az emberek, most ezzel kapcsolatos vízióit építi beléjük. Például várhatóan több erőszakos cselekedet lesz, ezért a kalapokat kemény anyagokból tervez, a kabátokat vastag szivaccsal béleli, sőt fémből készült mellényt is készít, tehát védelmi jellegű öltözködést mutat be. Mivel a hagyományos divatbemutatók lebegésszerű kifutója távol van a valóságtól, ezt hangsúlyozva a manökenekre bakancsot adott, így az acéllemezből készült kifutón megnehezült járásuk, s kicsit „visszatértek” a földre.

Ahogy Bachmann Gábor, egyik legjobb barátja és alkotótársa találóan megfogalmazta: „Tzara nyomán Király rájött, hogy amit szemlélünk, az hamis. Király lerombolja az agy és a társadalmi rendszerek előre kitalált fiókjait, és célul tűzi ki a mindenütt demokratizálni jelszavát, és a menny kezét a pokolba, a pokol szemét a mennybe hajítani. Az egyetemes cirkusz terménykerekét újra beindítani a valóságos hatalmakban és minden egyes egyén képzeletében. Önmaga igazságában hisz. Befelé és kifelé a kozmikus vágyakozás látszatát keltve él.”

Király Tamás hivatalosan nem számít művésznek, hisz - a szakma gáncsoskodásai miatt - sosem vették fel a Művészeti Alapba. A divatszakma ügyeletes vezetői olcsó sikerekről, feltűnési viszketegségről beszélnek vele kapcsolatban. Ennek ellenére figyelemmel kísérik tevékenységét, s több munkatársát - fotósát, fodrászát, koreográfusát - csábították el mellőle. Sok fiatal pedig most kezdi tanulni azokat az elemeket, amelyeket hat esztendővel ezelőtt ő használt. Egyfelől örül, hogy utánozzák és használják a volt munkatársait, közben bosszantja is, hiszen a holnap tehetségeinek egészen mást kellene csinálniuk.

A hazai szakmai meg nem értés és intolerancia ellenére külföldön valóban Király. A modern művészetek fellegvárának számító New York-ban is jelentős sikereket aratott. „New Yorkban elég nehéz újat mondani. - emlékezik vissza - Olyan, mint egy hatalma gyár, ahol félóránként legördül valami újdonság a futószalagról, bármilyen műfajban. Négy variálható ruhát vittem ki és akadálypályára emlékeztető kifutót építettem, melyen hol mászni, hol bújni kellett a modelleknek. Beálltam és ott a közönség előtt alakítottam a ruhákat. A négy ruhából volt hét kör, az huszonegy modell, ami eleve meglepte a közönséget. Hogy ott, a bemutató alatt születnek új ruhák, a tervező aktív közreműködésével - ez szokatlan dolog. Szóval siker, teljes siker volt.”

Idehaza azonban a nyolcvanas évek végén a Dreams-sorozat megszakadt. Mint annak idején kommentálta, az álmoknak vége. Szárazabb, ridegebb, puritánabb idők következnek. Eddigi bemutatóin több szokatlan dolog (kövér nő, állat, kisgyerek) volt, ennek vége, mint ahogy a zenében vége annak a korszaknak, amelyben ő indult és amely mindannyiukra hatott: a punk. Most a zenében, a képzőművészetben, és a ruhaszobrászatban is holtpont van, és úgy érzi, annak is kell lennie.

Tamást szerencsére nem fenyegeti a nehéz gazdasági körülmények között sajnálatosan gyakori művészi prostituálódás veszélye. Annak idején sem adott el ruhákat és ma sem teszi, magyarán nem a piacból él, így szerencsére nem kénytelen követni a mások körében tapasztalható középszer-szintre zuhanást.

Pályájának eddigi csúcspontját az 1988-as berlini Dressater jelenti, amelyre a világ hét vezető avantgárd divattervezője mellé egyedül őt hívják Európa keleti feléből. Az idehaza „elátkozott” Király ugyanazon a színpadon, ugyanannak a show-sorozatnak a keretében mutatta be legújabb munkáit, mint Vivienne Westwood, Claudia Skoda, Yoshiki Hishinun vagy az akkor sajnálatosan halott Rudi Gernreich. Amíg azonban nyugat-európai pályatársai üzletházakkal, divatlapokkal, videoklippekkel, sztárokkal körülzsongva tobzódnak, a mi Királyunk meztelen. Nem dolgozik neki a média, csak „barátai, tisztelői, udvartartása árasztja el pazar bőkezűséggel, szeretettel, figyelemmel, szolidaritással”.

A világon talán az egyetlen divattervező, aki nem ad el ruhákat. Pedig volt rá lehetősége, hogy Párizsban butikot nyisson, de ő másra vágyik. Olyan eladóhelyet szeretne létrehozni, amely nem csak ruhaüzlet, hanem színház. Ahol lehetne enni, inni, s ha ruhanézés közben valaki elfárad, akár le is dőlhetne, hogy aztán kipihenve folytathassa tovább. Sőt, az „üzlet” egyik sarkában élő koncertek lehetnének. Mindehhez persze pénz, pénz és pénz kellene, s erre a közeljövőben nincs sok remény.

Grandiózus tervező. Egyik legfőbb vágya, hogy a Vár alagútban létrehozhassa a Tudatalagútat. Az illetékes hivataloktól beszerezte a megfelelő engedélyeket, nagyszerű művészek serege érkezne Budapestre és lenne a nagyszabású show részese. Bemutatót tartana például Antonio Mascolo, a világ jelenlegi legjobb fodrásza, s az egyik „manöken” Allen Ginsberg lenne, aki ebből az alkalomból verset is írna az alagúthoz. A produkció, mely a nulla kilométerkőtől indulna a világba, akár a világkiállítás világérdeklődésre számot tartott előszele is lehetne. Persze, ha összejön a lebonyolításához szükséges hétmillió forint.

A Király irigylésre méltóan szerény. Halk szavú, zavart mosolyú, tétova mozdulatú. „Palotája” egy józsefvárosi szoba-hall, telefonnal. Fehérre festett falak, régies bútorok és fekete ajtófélfák. „A sima fal megnyugtat. A könyveim három éve bezsákolva hevernek a pincében, mellettük a feltekert szőnyegek. Ez nem a szegénység esztétikája, egyszerűen csak váltani akartam. Azelőtt a képek keretén is gyöngyfüzérek lógtak, az üveg mögé további fényképek voltak odatűzve. Számomra egyébként is fontos a váltás, a folyamatos változás. Ez igaz a lakás berendezésére éppúgy, mint a modelljeimre vagy a tágabb baráti körömre.”

A fogason sorakozó zakók és öltönyök között a méregdrága Yves Saint Laurant kollekció és az Ecserin három éve harminc forintért vásárolt pulóver egyaránt megtalálható. Szereti a változatos öltözködést, azt szeretné, ha mindenki a hangulatának engedve merne öltözködni. Ha valakinek narancssárga műanyag nadrághoz van kedve, vegye fel azt, ha Boss-öltönyben szeretne pompázni, tegye azt. Mint hangsúlyozta, jó lenne, ha végre eljutnánk odáig, hogy az üzletembereket nemcsak nyakkendőben, és elegánsabbnál elegánsabb szmokingokban láthatjuk, hanem akár mackónadrágban jelennek meg a partin.

„A ruhával kapcsolatban egyébként sem szabad mindig adott üzletekben és adott prototípusokban gondolkodni. Vannak olyanok - Cher, Gábor Zsazsa, Prince, Madonna vagy Nina Hagen -, akik megengedhetik maguknak - és ezt most nem anyagi, hanem szellemi téren gondolom -, hogy az általunk tervezett ruhákat akár egyetlen alkalomra vegyék fel, sőt akár engem odahívjanak New Yorkba, hogy személyesen varrjam rájuk azt a ruhát.”

A Király most ismét újítani akar. Sokan mondták rá, hogy „meztelen”. Annak idején többször megfordult a fejében, hogy kellene rendezni olyan bemutatót, ahol az egybegyűltek csak a meztelen testek lágy vonalaiban gyönyörködhetnek. Most azonban máson jár az esze. Azon, hogy a lélek valamikor lélek volt. Később fogant csak testté. S a test tulajdonképpen a lélek első ruhája, így a ruhashow-k igazából a lelkek divatbemutatói. S ma nem csak a Király, de a Király ruhája is meztelen.